Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy László: A víz és a vízgazdálkodás

A ví

z és a vízgazdálkodás 363 a táplálékláncban: a halat és kagylót fogyasztó emberek szervezetébe veszélyesen sok mérgező anyag halmozódhatott fel. Több mint 3500-an betegedtek meg, és közel ötvenen haltak meg a „Minamata" betegségben. Az egészségileg súlyosan károsultak és torzszülöttek számára kórházat építettek. A szennyezett üledék egy részét kotrással távolították el. Japánban „nulláról indulva" 40 év alatt a szennyvíztisztítás hiányát a szinte teljes körű kezelés váltotta fel. A WHO bevezette a toxikus anyagok „fekete" listáját. Mindezek ellenére ma is sok felé használnak higanyt és különböző vegyületeit, például az arany megkötéséhez és kibányászásához az üledékből, vagy vetöanyagok csávázásához. Az Amazonas medrében becslések szerint 130 tonna Hg rakódik le évente. A szennyezések közvetlen és közvetett hatásai sokfélék lehetnek: túlzottan alacsony vagy magas koncentrációk, a kémiai és fizikai környezet módosulása, a biológiai körforgás és az ökoszisztéma torzulása/felborulása, bizonyos élőlények „eluralkodása" és a biodiverzitás csökkenése, mérgezés, egészségkárosító hatások és így tovább (ezek gyakran egyszerre, egymást befolyásolva jelentkeznek). A hatások gátolják, megdrágítják vagy megakadályozzák a tervezett, vagy kívánatos vízhasználatokat, veszélyeket és súlyos, hosszabb távon jelentkező károkat idézhetnek elő. A vizekbejutó anyagokat talán célszerű két főcsoportra osztani, úgymint természetazonos és természetidegen anyagokra. Előbbinek két alcsoportja van: az elsőre az élőlényeknek egyenesen szükségük van (például foszfor és nitrogén). Egy határon túl azután persze már nem mindegyiknek „örülnek" (például Cu, Zn, Fe), vagy nem mindenki „örül" (például a halak számára a sok ammónium mérgező). A másodikat az élőlények ismerik, de sohasem „örülnek" neki (erre példa a szteroid). Az IUPAC (International Union of Pure and Applied Chemistry) négymillió szerves vegyület nevét tartja nyilván. Evente több ezer újabb vegyületet szintetizálnak és forgalmaznak (Schnoor 1996). Ezeknek csak egy része képes lebomlani vagy átalakulni a környezetben (azonban a maradékanyagokról igen keveset tudunk). A perzisztens hányad gyakran toxikus vagy rákkeltő. A dilemma nagy: a kibocsátott vegyületek összetételét és piciny koncentrációját még a legfejlettebb tömegspektrométer birtokában is nehéz meghatározni, nem beszélve a hatásukról. Az EPA becslése szerint évente 410 0001 peszticidet használnak az USA-ban, amelynek nem elhanyagolható része jut a vizekbe. 26 000-re becsülik azoknak a hulladéklerakóknak a számát, amelyeket fel kellene számolni, elsősorban a vizek szennyezése okozta kockázatok miatt. Arányaiban a helyzet valószínűen Magyarországon sem jobb. A másik főcsoport az a sok szintetikus vegyület (például Hg, Pb, azok a fémek, amelyeket a szervezet nem specifikus utakon próbál semlegesíteni, és ha ez nem sikerül, halált okoznak). Az utóbbiak szabályozására használt toxikus határértékek „mesterséges" számok, amiket gondos állatkísérletekkel határoznak meg. Biztonsági tényezőkkel is beszorozzák, valójában azonban nemigen tudjuk, mi a hosszú távú hatás, akár az egyes ember életét, akár a genetikai állományunkat tekintve. Erről nem szívesen beszélünk. Legalább az jó, hogy van a „biztonságot" valamilyen mértékben szolgáló határérték. Napjainkban egyik jelentős és nyugtalanító szennyező forrás a festékipar, amely szintetikus szteroidokat (nemi hormonokat) széles körben alkalmaz. Ezek ellenőrizet-