Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

2. füzet - Illés L.-Konecsny K.: Az erdő hidrológiai hatása az árvizek kialakulására a Felső-Tisza vízgyűjtőben

Az erdő hidrológiai hatása az án'izek kialakulására a Felsö-tisza vízgyűjtőben 177 1 Az Alföldet környező hegyvidékek 2/3-át boríthatta erdő. Az Alföld 37%-án pedig a víz által befolyásolt liget- és láperdök lehettek. A Kárpát-medencében megtelepült népek környezet átalakító tevékenységét a szubboreális és szubatlanti fázistól, az i.e. 3000-től számíthatjuk. A neolitikumban az antropogén hatások még lokálisak voltak, az őstáj átformálása csak a későbbi korokban gyorsult fel. A rézkortól a vas- és római korig az alföldek peremén kibontakozó földmüvelés és állattenyésztés az erdő rovására terjeszkedett. Az irtásföldeken megindult a talajerózió, mozgásba lendült a futóhomok. A Kárpát-medence I. évezred körüli lehetséges növénytakarójának térképét Zólyomi (1980) készítette el. A honfoglalást megelőző idők erdőirtásai és az aszályos időjárás következtében a X. századra az Alföld csupán 25-30%-án maradtak meg az erdők, kialakult az első történelmi puszta. A honfoglaláskor hazánk jelenlegi területén kb. 34 500 km

2 erdő lehetett, ami 37% erdőnek felel meg. Éghajlat-történeti kutatások szerint, a VIII—XII. században északi félgömbünkön rendkívül száraz és meleg éghajlat uralkodott. A rendkívüli szárazság első hulláma 720-820 között jelentkezett, majd 820-880 enyhébb évtizedei után, a magyarok Kárpát-medencei megtelepülése idején tetőzött újra (Hatházi 1995). Ezt a XII. század közepétől hűvösebb, esős korszak váltotta fel, mely rövidebb ingadozások után a XVII. században tetőzött, a „kis jégkorszak"-пак is nevezett periódusban. A Tisza vízgyűjtőjének természetes növénytakarója (a síkvidéki erdős puszta, a dombvidéki és középhegységi lombos erdők és magashegyi tűlevelű erdők) nem, vagy csak részben maradt meg természetes állapotban. A XIV-XVII. században a központi medencerendszer területén, az erdőirtás következtében fahiány jelentkezett, melyet egyrészt az alföldeket övező domb- és középhegységi tájakról, másrészt a Kárpátokból szállított fával pótolták. A kárpáti települések fakitermeléséről, szállításáról, kereskedelméről és feldolgozásáról már a XV-XVI. századból vannak adatok. Feltételezések szerint az erdő irtása különösen erőteljes volt a török uralom idején, amely a török kiűzése után sem állt meg. A mértéktelen tájrombolás következtében az Alföld csaknem fátlan síkság lett és fabehozatalra szorult. A Székelyföld kismedencéiböl а XVI—XVII. században nemcsak a török hódoltság területére, hanem Moldvába, Olténiába és Havasalföldre is szállítottak fát. Lázár diák (Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára) által 1528-ban készített, az 1514-es állapotra vonatkozó térképe és más források alapján megállapítható, hogy nem a török irtotta ki az erdőket (Németh 1998). Jelentősebb csökkenésére inkább az osztrák uralom idején került sor (4. ábra). Ekkor a Tiszán, a Maroson és máshol már jelentős a faúsztatás (a tutajozás). A kárpáti hegységkeret területén általánossá vált a fakitermelés és feldolgozás. Az erdöirtás a patak és folyóvölgyekben a kismedencék peremén, illetve a közlekedési folyósok mentén egyre mélyebbre hatolt. Az 1850-60-as években átlagosan évi 40 millió т

3-ге emelkedett a kitermelt fa mennyisége. 1865-ben a Tisza és mellékfolyói áruforgalmában 34 millió db fatörzs, továbbá deszka, zsindely, donga, 550 000 m

3 tűzi- és szerfa stb. vett részt. 1896-ban a 90 000 km

2-es erdős terület 27,7%-kal részesedett az ország akkori területéből (5.