Vízügyi Közlemények, 1999 (81. évfolyam)
4. füzet - Magyarics András-Pomogyi Piroska-Pék Tibor: A Kis-Balaton védőrendszer kialakítása, működésének eredményei
618 Magyarics A.Pomogyi P.— Pék T. re be is fejezte a Zala szabályozását. Ezzel a folyót 10 km hosszúságban Hídvégtöl Fenékpusztáig új mederbe terelték. A környező terület vízviszonyainak csatornákkal történő szabályozása azonban 1937-ig elhúzódott. Noha ezeket azért létesítették, hogy megakadályozzák a Balaton, illetve a Zala magas vízállásának szétterülését a Kis-Balatonban — már az átadás évében a Zala árvize átszakította a Zala-főcsatorna töltéseit, és a kiömlő víz a Kis-Balaton egész területét elborította. 1942-ben a Zala rendkívüli árvize átszakította az Zala-főcsatorna töltéseit, melynek következtében a víz ismét teljes egészében elöntötte az egykori Kis-Balaton egész területét ( Virág 1998). A civilizáció fejlődése magával hozta a Balaton tápanyagterhelésének növekedését, melynek első jeleire, a magasabb rendű vízi növények teijedésére — mai fogalommal a bentonikus eutrofizációra — már a századfordulón felhívta a figyelmet Borbás (1891, 1900), míg Cholnoky (1918) a feliszapolódás folyamatára. A vízminőségromlás fokozódását jelezte a század közepétől az, hogy egyre nagyobb mennyiségben jelentek meg az algák (Sebestyén 1953), visszaszorultak a hínárok, megindult a planktonikus eutrofizáció. Első látványos jele a Keszthelyi-öbölben 1965-ben megfigyelt vízvirágzás volt, amit a nitrogén-kötésre képes Aphanizomenon flos-aque kékalga (cyanobacterium) okozott (Hortobágyi-Kárpáti 1966, 1967). Az okok felderítésére a világon egyedülálló mérési program indult a Zalán (JoóLotz 1980). A torkolati szelvényben, Fenékpusztánál 1975, a torkolattól 23 km-re, Zalaapátinál 1977 óta napi gyakorisággal vízhozam-, lebegőanyag-, összes N és összes P mérések történnek, míg hetenkénti gyakorisággal teljeskörü felszíni víz vizsgálatok. De évtizedek óta folynak a tó teljes vízgyűjtő területének más pontjain is nagy gyakorisággal, hetente-kéthetente széleskörű vízminőségi mérések (Joá-Pomogyi 1989). Az eredmények alapján megállapítható, hogy a tóba évente átlag 500 millió m i felszíni vízzel mintegy 300 tonna foszfor, 3000 tonna nitrogén, 30 000 tonna lebegőanyag került. A tápanyagterhelés 35^10%-a a Zala vízgyűjtőjéről származott és a Keszthelyi-öblöt terhelte, így érthető, hogy a vízminőségromlás itt a legerőteljesebb. A Zala foszfor terhelésének fele, nitrogén terhelésének negyede származott szennyvizekből, a többi diffúz, jórészt mezőgazdasági eredetű volt, így a keletkezés helyén hagyományos szennyvíztisztítási módszerekkel nem volt visszatartható (Joó-Lotz 1980). A Keszthelyi-öböl állapota viszont rövid idő alatt megvalósítható, gazdaságilag elviselhető vízminőség-javító intézkedéseket tett szükségessé (Lötz 1986). E célra legmegfelelőbbnek a Zala alsó szakaszán, a torkolat közelében létesitendö Kis-Balaton Védőrendszer látszott. A cél az volt, hogy mintegy „visszaállítva" a hajdani mocsárvilágot, a Zalával érkező tápanyagokat a vízi- és mocsári növényzet vegye fel, még a Balatonba torkollás előtt. Leegyszerűsítve, a feladat az volt, hogy a Keszthelyi-öböl elé helyezzük az eutrofizációs folyamatokat, elsősorban bentonikus eutrofizáció formájában, amikor is az elfolyó víz tápanyagban és algában szegény lehet. A KBVR lényeges eleme volt a Balaton vízminőség-javítását előíró 2003/1983. és 2018/1986. Mth. sz. kormányprogramnak, melyek meghatározták az ezredfordulóig elvégzendő feladatokat. Alapvető cél volt a szennyezéseknek a keletkezés helyén való megszüntetése, megelőzése, a csatomázás kiteljesítése, megfelelő szennyvíztisztítás (foszfortalanítás). E célok megvalósításában a KBVR döntő feladata az volt, hogy a Keszthelyi-öböl további vízminőségromlásának megakadályozásával időt nyeijünk a feladatok megvalósításához.
