Vízügyi Közlemények, 1999 (81. évfolyam)

4. füzet - Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter-Rátky István: A Fehér-, Fekete- és Kettős-Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó

550 Szlávik L.-Galbáts Z.-Kiss A.-Kisházi P.-Rátky I. giekkel együtt 76 mederátmetszést vett tervbe. Az átmetszéseket a kisvíz alatt 1 m-re, 3 m fenékszélességgel és 1:0,75 rézsűkkel tervezték építeni. Az 1855-ös gyulai árvízkatasztrófa miatt a Fehér-Körös vonatozását megváltoztatták s a Fekete-Körös alsó 1— 11 sz. átmetszése elmaradt. Doboz községnél, ahol a Fekete-Körös legjobban megközelítette a Gyula-békési-csatornát, egy 380 m hosszú átvágással ide vezették a Fekete-Körös torkolatát. A mellékpatakok rendezésére vonatkozóan az 1855. évi terv előírta, hogy azokat a jobb parton a Görbed, a bal parton pedig a Töz-patakban kell összefogni és a Fekete-Köräsbe vezetni (2. ábra). A. Fekete-Körös mentén, a jobb parton Tenkénél kezdődik a töltés, s halad a Görbedi-patakig, innen a patak bal partján egészen a folyó visszahatásáig. A további töltés a Görbedi-patakjobb partján lévő domboknál kezdődik s halad a torkolatig, innen a Fekete-Körös jobb partján Antig, elzárva a Gyepes és a Kölesér kitöréseket, majd tovább egészen Békésig, ill. a Kettős-Körösig. A bal parton Feketetóttól a Kettős-Körös ig tervezték a töltést úgy, hogy a töltések távolsága 95 m-nél kevesebb sehol se legyen. Az 1855. évi terv szerint e töltések 2,4 m koronaszélességüek, az akkori nagyvíz felett 0,80 m magasak voltak, a víz felől 1:3, a mentett oldalon 1:1,5 rézsűvel. Az 1855. évi tervben előírt munkák - elsősorban a meder szabályozását szolgáló átmetszések — 1855—61 között jórészt elkészültek, de a töltésezés egyharmada későbbi időre, 1870 utánra maradt. A tervezett munkákat 1879-ig befejezték. Mivel az átmetszésekkel a kívánt eredmény nem volt elérhető, a folyó beágyazódása nem következett be, 1901-14 között Szanazugtól Tamásdáig végigkotorták a folyót, 1—1,5 m-rel mélyítve a feneket. Ezzel párhuzamosan a kanyarokat végig megkötötték cölöpös rőzseművekkel, a kikotort anyagot a rözsemüvek és a part közé termelve, s újabb 13 átvágást létesítettek Talpas és Remete között. Az első világháború után a Fekete-Köröst, mint kész, szabályozott folyót, átadták fenntartásra a folyó menti ármentesítö társulatoknak. A töltéseket az eredeti vonalazásnak megfelelően több ízben megerősítették, s az 1919. évi nagy víz után az árvízszint felett 1,5 m-re építették ki a két világháború közt. A folyó azonban nem tűrte a reá erőszakolt partvédőmüveket, anyagi fedezet hiányában nem is tudták azokat fenntartani. Amióta az 1901—14 között létesített partvédőművek elkorhadtak, pusztulásnak indultak, a folyó egy fél hullámhosszal lefelé tolódott, veszélyeztetve az eredeti folyóparttal párhuzamosan és ahhoz közel épített árvédelmi töltéseket. A folyó kanyarulatai tovább fejlődtek, s a folyóval párhuzamosan épített töltések domború kanyarjai szembe kerültek a folyó homorú kanyarjaival. 1940-57 között 12 partvédőmű épült az árvízvédelmi töltések biztonsága érdekében. A hullámtér minimális szélességére megállapított 120 m-es sáv szabadon tartása érdekében a hullámtéri erdőket ki kellett termelni, s e sávban a füzeseket évenként tarolni kell. A hullámtér szélessége szűknek bizonyult, különösen a jobb parton jóformán nem is maradt szabad terület a folyó fejlődésére. A Fekete-Körös szabályozása, amely 78 mederátmetszésből, a torkolat és Tamásda közötti fenékkotrásból, ill. folyamatos mederbiztosításból, egymástól 100-120 mre épített árvédelmi töltésekből áll, általában eredményesnek mondható. Az árhullámok simán, zavar nélkül vonulnak le, az esésviszonyok megfelelnek a meder