Vízügyi Közlemények, 1999 (81. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

194 Könyvismertetés ahol számtalan ló, szarvasmarha, juh és sertés legelt. Az elöntés több alkalommal viszont kifejezetten káros volt, mert az áradás nem mindig akkor jelentkezett, amikor kellett volna, s ez az állattenyésztésnek mérhetetlen károkat okozott. A Hortobágy-medence csatornázásával a területen megtelepedett magyarok már a középkorban foglalkoztak: szántóföldjeik mentesítése érdekében levezető csatornákat ástak. A török hódoltság megszűnése után, a XVIII. század elején kezdtek újra foglalkozni a területen csatorna építésével: 1716-172l-ben kiástak egy 5,34 km hosszú mesterséges medret. 1727-ben a Magyar Mérnöki Kamara megbízta Ternyey János főintézőt, hogy készítsen tanulmányokat egy Tiszadobnál kiinduló, a Méhesér, Vörösná dasfok és Mélyvölgy nevú vízereken a Debrecen melletti Szepes pusztáig húzódó és a Berettyón át a Sárrétig haladó hajózó csatorna építésére. Ilyen tervek a következő másfélszáz évben újra meg újra fölmerültek. A Tisza múlt század közepén végrehajtott szabályozása, majd a medence vízrendezése után a terület az aszályokra érzékenyebbé vált. A szabályozás után megcsappant a Tisza közmondásosán gazdag halállománya is. Az 1863-as aszályt követő kétségbeejtő helyzet hatására a kormány elrendelte egy tiszántúli öntözőcsatorna tervezését, amelyre Herrich Károly miniszteri osztálytanácsos kapott megbízást. Herrich három tervvázlatot készített: a csatorna kiinduló pontja minden esetben Tiszalöknél volt, a körösi alsó torkolat viszont Öcsödnél, Mezőtúrnál, ill. Gyománál. A Tisza és a Berettyó szabályozását, majd töltésezését és a Hortobágy-medence vízrendezését követően az addig mocsaras, lápos terület szárazra került. Az aszályos években egyre sürgetőbben merült fel a terület hatékony hasznosításának kérdése. A múlt század végén, s századunk elején egyre intenzívebben kezdte foglalkoztatni Debrecen városát a Hortobágy puszta hasznosításának kérdése. Évtizedekig tartó tudományos vita után végül 1913-ban legelőöntözés helyett a legrosszabbnak minősített 3000 kh-on szikes halastavak építését határozták el. Hazánkban csak az 1880-as években kezdődött meg a mesterséges haltenyésztés, amikor Iglón állami mintahaltenyészetet létesítettek. A halászat törvényi szabályozása 1888-ban született meg a XIX. törvénycikk elfogadásával. E törvény szerint a halászati jog a földtulajdon elválaszthatatlan tartozéka volt és a meder tulajdonosát illette. Nehéz körülmények között, az első világháború alatt megépültek a hortobágyi „öreg tavak", melyek akkor Közép-Európa legnagyobb mesterséges haltenyésztő telepének számítottak, s az innen származó termékeiket Európa számos országában meg lehetett találni. A ma már több mint háromnegyed évszázados múlttal rendelkező halgazdaság átvészelte a második világháború megpróbáltatásait, s a háború után kiépült halastavakkal együtt ma Európa legnagyobb mesterséges haltermelő telepének tekinthető, amely az ország haltermelésének 1/5-ét állítja elő. A halastavak a haltermelésen felül gazdag madárvilágnak adnak otthont, ami a korábbi években sok vitára adott okot a haltenyésztő üzem és Magyarország első természetvédelmi területe, a Hortobágyi Nemzeti Park között. A vita ma már megszűnni látszik, a halastavak jelentős hányada a Nemzeti Park tulajdonába került, s a természetvédelem és a haltermelés érdekei közötti ellentétet megfelelő együttműködéssel meg lehet szüntetni.