Vízügyi Közlemények, 1998 (80. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

A magyarországi Felső-Duna és a talajvíz kapcsolata 147 A régi Duna-meder éves középvízhozama a dunacsúnyi vízlépcső üzembe helyezése után az eredeti középvízhozam mintegy tíz százalékára csökkent, ami maga után vonta a vízfelszín hossz-szelvényének a csökkenését is mintegy 30 km hosszú szakaszon, egészen az bősi alvízcsatorna dunai torkolatáig. A nyíltfelszínü vízmozgás felszíngörbéjének lecsökkenése maga után vonja a környező talajvízfelszín csökkenését is; elsősorban a hullámtér (az árvízi meder) alatt, de egy néhány kilométer széles sávban a mentett ártéren is. A talajvízfelszín csökkenésének maximuma a legkedvezőtlenebb helyen, közvetlenül a dunakiliti vízlépcső alvizével egyvonalban elérheti a 3 m-t is. A dunacsúnyi vízlépcső üzembe helyezésével a dunakiliti vízlépcsőnél tervezett vízpótló rendszert nem lehetett üzembe helyezni és ezzel egyidejűleg az a meder-hossz és a kapcsolódó part menti sáv, ami kiegészítő vízpótlást igényelt, tíz kilométerrel hosszabb lett, mert Dunacsúny tíz kilométerrel távolabb van (felvíz felé, szlovák területen), mint Dunakiliti. Ma már egyértelműen megállapítható, hogy a helyzet lényegesen jobb lett volna, ha a dunacsúnyi helyett a megfelelő időben a dunakiliti vízlépcsőt helyezték volna üzembe. A talajvízfelszín nemkívánatos csökkenése, valamint a (bal és jobb oldali) hullámterek vízellátása érdekében vizpótló rendszereket terveztek. A magyar oldalon 250 m

3/s és a szlovák oldalon 230 m

3/s vízhozam kapacitással. Ez a kiegészítő vízpótlás alkalmas lenne a hullámtéri mellékágak és a mentett oldalon az öntöző/belvíz levezető csatornák útján történő beszivárogtatásra és így helyre lehetett volna állítani, sőt a mezőgazdaság igényeinek megfelelően még magasabb szintre emelni az eredeti talajvíz szintet (az erre vonatkozó kisminta vizsgálatok eredményei szerint). Ez a kiegészítő vízellátás a talajvízháztartás helyreállításán felül a hullámtér (árvízi meder) és a mellékágak vízellátását oldotta volna meg (a kívánalmaknak megfelelő szabályozással: a kb 30 m

3/s kisvizi hozamtól a hullámtéri mellékágakban a 200-250 m

3/s árvízi elárasztásig a hullámtéren; s mindez a magyar oldalon; és 30-230 m

3/s vízhozam tartománnyal a szlovák oldalon). Tekintettel, hogy minden kiegészitő vízellátásnak a végső befogadója a dunakiliti vízlépcső alatti elhagyott Duna-meder, ezért ennek vízhozama 60-480 m

3/s vízhozammal növekedett volna a vízpótlás mértékétől függően, az eredetileg lebocsájtott 200-600 m

3/s vízhozamon felül. 3.2. Ideiglenes megoldások a vízpótlásra a magyar oldalon A bősi vízerőmű és a dunacsúnyi vízlépcső üzembe helyezése után elkezdődött a károk enyhítése érdekében az ideiglenes vízpótlás. A Mosoni-Duna vízellátására 1993-ban átadott 20 m

3/s vízhozammal kísérelték meg először az ökológiai vízszükségletet kielégíteni. A vízhozamot megosztották (ideiglenesen) a hullámtéri mellékágak, a mentett ártéren az öntöző/lecsapoló csatornák, valamint a Mosoni-Duna között. Ez a megoldás nem bizonyult szerencsésnek, mert a szerény vízhozam a hullámtéri mellékágakban és a mentett ártér öntöző/lecsapoló csatornáiban nem tudta feltölteni a rendszert, mert a víz az első félúton beszivárgott a talajba anélkül, hogy érdemben megváltoztatta volna a talajvíz szintjét. A Mosoni-Dunába vezetett töredék vízhozam nem tudta kiöblíteni a medret, amit 1993 augusztusában halpusztulás is tanúsított.