Vízügyi Közlemények, 1997 (79. évfolyam)

4. füzet - Ambrózy Pál: A Felső-Rába vízgyűjtőjének éghajlati jellegzetességei

A Felső-Rába vízgyűjtőjének éghajlati jellegzetességei 501 Meg kell jegyeznünk, hogy a ködmegfigyelések nagyon függnek a mérések napon belüli gyakoriságától. Ott, ahol éjszaka is végeznek óránkénti megfigyeléseket, a ködös napok száma lényegesen több, mint a napi három mérést végző klímaállomásokon. Az összehasonlíthatóság érdekében a magyarországi állomások adatait abból az időszakból vettük, amikor éjszakai mérések még nem voltak. Magasabb hegyeken a ködös napok évi eloszlása egyenletes képet mutat. Schöckl-Ъеп a havi előfordulások átlagos száma 8 (július) és 13 (november) között változik. Az alacsonyabban fekvő állomásokon a nyári hónapok csaknem ködmentesek, a késő ősz és a tél 8-10 ködös nappal jellemezhető. 3. Szélviszonyok Az uralkodó szélviszonyokat adott térségben alapvetően két fő tényező alakítja ki. Az egyik az általános földi légkörzés által meghatározott alapáramlás, a másik a helyi hatások csoportja, amelyben a döntő szerepet a domborzat játssza, de kisebb mértékben termikus tényezők is szerepet kapnak. A Rába vízgüjtőjében az alapáramlás nyugati, északnyugati irányú. A talajfelszín közelében a domborzat módosító hatása azonban oly nagymértékű lehet, hogy a szabad légkörben uralkodó szélviszonyok már szinte kimutathatatlanok. Az 1. ábrán a vízgyűjtő ausztriai részén lévő néhány állomás nyári szélirány-eloszlását mutatjuk be Steinhauser (1982) nyomán különböző napszakokban (7, 14 és 21 óra). Hegytetőkön, ill. nyílt helyeken megmutatkozik az északnyugati szél uralma (pl. Schockt), de völgyekben a völgy tengelyének iránya szabja meg a leggyakoribb szélirányokat (pl. Bad Gleichenberg, Wörtherberg, Mürzzuschlag

j. A vízgyűjtő magyarországi részének szélviszonyaira az 1. ábrán évszakbontás nélkül kiszámított irányeloszlás a jellemző. Felhívjuk a figyelmet Szentgotthárd és Szombathely alapvetően különböző széleloszlására. Míg az előbbi helyen a Rába Ny— К futású völgye mentén a nyugati szél a leggyakoribb, de igen nagy a keleti szelek részaránya is, addig Szombathelyen a tőle nyugatra-északnyugatra fekvő hegyek (pl. a Kőszegi-hegység) árnyékoló hatása miatt az ilyen irányból fújó szelek ritkán fordulnak elö, ugyanakkor az északi szél kiugróan magas gyakoriságú. Béli ( 1954) a Szombathelyen hosszú időn keresztül végzett magassági szélmérések feldolgozása nyomán kimutatta, hogy az északi szél uralma felfelé haladva fokozatosan csökken és 2 km magasságban a felfelé egyre növekvő gyakoriságú NyENy-i szél mögött a második helyre szorul. A szélirány napon belüli változása elsősorban az erősen tagolt térségekben jellemző. A völgyekben, kisebb medencékben az éjszakai órákban aránylag nagy a szélcsendek gyakorisága, szélső esetekben (Güssing, Birkfeld) megközelíti a 80%-ot, és csak nappal mutatkozik valamelyest a jellemző széleloszlás (l. ábra). Hegycsúcsokon (Schöckl) alig lehet napszakos különbséget felderíteni. A mély völgyekben ill. hegyoldalakon elhelyezkedő állomások környezetében jellegzetes szélrendszer a hegy-völgyi szél. Ez mindig akkor alakul ki, ha nem erös a légnyo-