Vízügyi Közlemények, 1997 (79. évfolyam)

1. füzet - Antal Emánuel: A Tisza szabályozásának éghajlatmódosító szerepe

30 Antal Emánuel hatását ítja le a növényzetre, az állatokra, söt az „Égaljunk béfoly nemzeti jellemünkre is " c. fejezetben felfedezhetjük a korai biometeorológia csíráját is. A kölcsönhatás aspektusával, vagyis azzal, hogy a felszín, vagy annak változása hogyan hat vissza az éghajlatra, azonban Berde nem foglalkozott. E kezdeti éghajlati elemzéseket számos további munka követte a múlt század végén, s századunk elején, melyek közül kiemelkedik neves klimatológusunk, Róna Zsigmond (1909) történelmi Magyarország éghajlatát leíró s már konkrét klímaadatokra támaszkodó teijedelmes munkája. Noha Róna is foglalkozik az éghajlatváltozás és éghajlatingadozás kérdéskörével, s egyértelműen fölveti a klíma és a felszín kölcsönhatásának jelentőségét az éghajlat érzékenységének taglalásánál, részleteiben mégsem tér ki a múlt századi ármentesítések éghajlati következményeinek értékelésére. Mindössze annyit jegyez meg, hogy az 1860-as években dúló szárazságok a nagyközönséget, a tudományos köröket is nagyban foglalkoztatták és sokan egész komolyan a Tisza szabályozásában, illetőleg az árterek és mocsarak kiszárításában keresték az aszály okát. Holott a Tisza szabályozása előtt is voltak aszályos esztendők -úja- és sajnos azóta is volt bennük részünk. A századunk harmincas éveiben tapasztalt aszályos évek irányították közvéleményünk figyelmét ismételten az éghajlatváltozás feltételezésére, amit megint csak az ármentesítési munkálatok következményének tulajdonítottak. E feltételezés tudományos elemzésére Róna Zsigmond (1936) és Réthly Antal ( 1936) is vállalkozott. Az 1935. évi aszálynak súlyos gazdasági következményei voltak, s nem csoda, hogy „...a napilapok állandóan felszínen tartották ezt a kérdést és mi tűrés-tagadás többnyire azzal a célzatossággal, hogy a kiszáradásért a Tisza-szabályozást és a mocsarak lecsapolását tegyék felelőssé'''' — íija Róna 1936-ban. ,y4kik a mocsaras területek mesterséges eltüntetésével okolják a most gyakran előforduló szárazságot — íija a továbbiakban —, nyilván arra alapítják nézetüket, hogy a talajon lévő víz párolog és így a felette lévő levegő páratartalma növekszik, tehát azon a területen dúsabb lesz az eső. Elhangzott olyan állítás is ha a vadvizeket meghagyták volna, 200 mm-rel több volna az évi csapadék az Alföldön. ...ha fel is tesszük, hogy vizes felszín (mocsár, ingovány) mint párolgó felület a légköri csapadék számára forrásként szerepel, a tapasztalat azt tanúsítja, hogy ilyen hatások elenyészők, mert még a tavak környékén sem mutathatók ki." Erre példaként hozza fel a nagy vízfelületü Balatont, amelynek közvetlen térségében sokévi átlagban nemhogy több, de kevesebb az évi csapadékösszeg, mint a távolabbi környezetében, amit egyértelműen bizonyítanak a Magyarország Éghajlati Atlaszában található csapadéktérképek is (Kakas, 1960). Róna közvetett megállapítása, vagyis hogy az ármentesítés az Alföld csapadékviszonyaiban kimutatható változást nem indukált, ma is helytálló. Néhány csapadékmérő állomás adatsorát megvizsgálva megállapította, hogy az utolsó 80 évben (1851—1930) egyik állomáson sem vehető észre egyirányú csökkenés az évi csapadékösszegben, az ármentesítés tehát nem vezethetett csapadékcsökkenéshez (elsivatagosodáshoz). A Tisza szabályozásának hőmérsékleti következményeit is vizsgálta Róna annak megállapítására, hogy a hőmérséklet menetében 1826 és 1935 közötti időszakban mutatkozott-e valamelyes tendencia. A 20 és 10 évi átkaroló közepekből készült és a 2. ábrán látható évi középhömérsékleti görbék alapján megállapította, hogy nincs meg