Vízügyi Közlemények, 1996 (78. évfolyam)

4. füzet - Csányi Béla: Vízfolyások hidrobiológiai vizsgálatának módszertani lehetőségei

Vízfolyások hidrobiológiái vizsgálatának módszertani lehetőségei 379 lő szakmai gyakorlat stb.) a helyszínen is elvégezhető. Alapvetően fontos azonban hangsúlyozni, hogy a faj-szintü információktól a későbbiekben nem lehet eltekinteni. 4. A vízterek habitat-tipológiai felosztása Magyarországon a vízrajzi és geológiai meghatározottság számos problémát vet fel. A Kárpát-medence, amely jól körülhatárolható hidrogeográfiai egységként több országot is magába foglal, csak egy része a Duna 817 000 km

2 területü vízgyűjtőjének. Ennek Magyarországra eső része csupán 5,6 %-ot tesz ki (46 000 km

2), amely azonban csaknem fele az ország összterületének. A Tisza vízgyűjtőjének hazánkra eső hányada további 30 %-ot ad, a fennmaradó megközelítőleg 20% az egyéb, elsősorban külföldről érkező folyóknak köszönhető. Nagyobb folyóink összes hossza mintegy 3000 km, a körülbelül 2 500-ra tehető kisvízfolyás ennél jóval több, mintegy 25 000 km hosszú, s ezekhez járul végül a mesterséges csatornák és árkok teljes hossza, amely megközelítőleg 40 000 km-t tesz ki. A magyar kisvízfolyások kategóriákba sorolásához azok víztér-tipológiai meghatározására van szükség. A domborzati viszonyoknak megfelelő típusok az áramlási sebesség, a görgetett hordalék és a tápanyag-ellátottság tekintetében is különböznek egymástól, így élőviláguk is ezen feltételeknek megfelelően alakul. A vízi élőlényegyüttesek, így a makrofauna alapján tehát következtetni lehet a vízfolyások eltérő zónáira, illetve szakasz-jellegére. A vízfolyások legfontosabb fizikai feltétele a meder esése és az ennek megfelelően alakuló áramlási sebesség. A vízhozam, mint a legfontosabb hidrológiai állapotváltozó, a vízgyűjtő nagyságától, a meteorológiai feltételektől (ezen keresztül a földrajzi elhelyezkedéstől), csapadékmennyiségtől, annak szezonális dinamikájától és a lefolyás-viszonyoktól függ. A £>éva/-féle víztér-tipológiai rendszer a hidrogeológiai adottságokat, elsősorban tehát a vízgyűjtő terület nagyságát, a vízhozamot, valamint a vízfolyás hosszát veszi alapul a „Magyarországi vizes élőhelyek (wetlands) adatbázisa" megnevezésű kutatási programban. A rendszerben szereplő kisvízfolyások a mederesés szerint hegyvidéki patakok, dombvidéki csermelyek és síkvidéki erek kategóriáiba tartoznak, s mellettük elkülöníthető típust képviselnek a mesterségesen kialakított csatornák illetve árkok. A hazai továbbfejlesztés lehetőségeit elemezve érdemes szemügyre venni az amerikai nemzeti vízminőség-védelmi gyakorlatban követett tipológiai rendszert (MEADOR és mtsai 1993). A kutatók elgondolása azon alapul, hogy a vizsgált, különféle geológiai régiókban elhelyezkedő folyókat eltérő geomorfológiai folyamatok befolyásolnak, ezért a folyókat, az áramlóvizi élőhelyeket egy geográfiai szempontból tagolt, térben összesen négy hieararchikus szintet tartalmazó keretben jellemzik: vízgyüjtő/részvízgyűjtő; hosszabb folyó-szakasz; rövidebb folyószakasz; mikrohabitat. Állandó mintavételi helyeket ott jelöltek ki, ahol rendszeres vízhozam-mérés is van. Az áramlóvizi habitatokra vonatkozó információ tehát különféle skálák mentén áll össze, a vízgyüjtőre/részvízgyűjtőre vonatkozó információkat elsősorban a GIS adatbázisa és a térképei biztosítják. Ezekhez számos olyan helyszínen regisztrált adat járul, amelye-