Vízügyi Közlemények, 1996 (78. évfolyam)

2. füzet - Pálfai Imre: A talajnedvesség és a talajvízállás változásai az Aföldön

208 Pálfai Imre A párolgás intenzitása — adott növényállomány esetén - egyfelől a levegő párologtató képességétől, másfelől a talaj pillanatnyi nedvességkészletétől, vízzel való telítettségétől függ. A levegő párologtató képességét leginkább hőmérséklete és relatív nedvességtartalma, valamint a légáramlás sebessége határozza meg. A növényállomány párologtatása — a növényborítottság arányától, a növényfajtól és -fajtától, valamint a növény fejlődési fázisától és állapotától függően —tág határok között változik (Dunay et al. 1968, 1969, Tölgyesi 1993). Az évszakos különbségek igen nagyok. Télen csekély a párolgás, nyáron viszont igen intenzív, napi 6-8 mm, sőt 10 mm vízmennyiség is eltávozhat a talajból, ha annak kedvező a vízellátottsága (Dunay—Kalmár 1993). A talaj vízkészletének csökkenésével a tényleges párolgás egyre inkább elmarad a lehetséges (potenciális) párolgástól, mely a tényleges párolgásnak a felső határértéke. A lehetséges párolgás bizonyos feltételek mellett azonosnak vehető a szabad vízfelszín párolgásával. A szabad vízfelszín párolgásának sokévi átlaga az Alföld északkeleti részén 700-750 mm, míg a középső és déli részeken 850 mm felett van (Nováky 1984). A tényleges párolgás kísérleti körülmények között liziméterrel, nagyobb területen a lehetséges párolgás és a talajnak a szántóföldi hasznos vízkapacitásához viszonyított telítettsége függvényében állapítható meg, figyelembe véve a különféle növénycsoportokra meghatározott konstansokat (Zámbok 1984, Stollár et al. 1990, Lambert et al. 1993, Tölgyesi 1993). Az Alföldön a tényleges párolgás közel sem mutat olyan térbeli változékonyságot, mint a csapadék. Az elpárolgó vízmennyiség sokévi és területi átlagban kb. 500 mm-re tehető. Ezt a veszteséget a helyi csapadék majdnem mindenütt fedezi. A csapadék és a tényleges párolgás különbsége az 1951—80 között időszakban csupán a Közép-Tisza vidékén eredményezett negatív értéket (Liebe 1994b). A hiányt — kapilláris vízemelés révén — a horizontálisan is mozgó, feláramló talajvíz pótolhatta. Az emberi tevékenységek közül elsősorban a földhasználat módja (talaj müvelés, növényápolás stb.) van hatással a talaj vízháztartására, melyet meliorációs beavatkozásokkal (vízrendezéssel, talajjavítással, öntözéssel) igyekeznek kiegyenlítettebbé tenni. A talajvíz helyzetét és mozgását általában ugyancsak a két fő éghajlati tényező: a csapadék és a párolgás vezérli, de nem közvetlenül, hanem egyrészt a fölötte lévő fedőrétegen keresztül, másrészt az alatta elhelyezkedő rétegvíz közvetítésével. A párolgással, illetve a növényi párologtatással kapilláris úton megcsapolt talajvizet a gravitációs hézagterekben lefelé szivárgó csapadék pótolja. Minél mélyebben helyezkedik el a talajvíz szintje, annál kisebb a párolgása, de egyúttal kevesebb a talajvízig lejutó csapadék mennyisége is. A beszivárgási területeken, azaz az Alföld peremén, valamint domborzatilag kiemelkedő és jó vízvezetö-képességü kisebb-nagyobb térségeiben (Duna-Tisza közi hátság, Nyírség stb.) a talajvízből a rétegvíz felé irányuló lassú vízmozgás van, tehát a talajvíz táplálja a rétegvizet, míg a feláramlási területeken ellenkező irányú a vízmozgás, itt a rétegvíz táplálja a talajvizet (Tóth 1963, 1970, Kovács 1977, Szesztay 1980, Orlóci 1991). A talajvíz forgalmát — közvetlen környezetükben — a folyók is befolyásolják. Rendszerint a talajvíz táplálja a folyókat, másszóval a folyók megcsapolják a talajvi-