Vízügyi Közlemények, 1995 (77. évfolyam)

2. füzet - Pálfai Imre: A Duna-Tisza közi hátság vízgazdálkodási problémái és megoldásuk lehetséges útjai

156 Pálfai Imre általában a kissé szennyezett kategóriába tartozik. A szennyeződést a folyókba vezetett tisztítatían vagy nem kellően tisztított szennyvizek okozzák. A Dunát főként Budapest, a Tiszát - egyebek között - Szolnok szennyvizei terhelik. A bakteriológiai szempontból kedvezőtlen vízminőségi helyzet miatt a folyók vize jóléti célokra csak korlátozott formában használható fel. A szennyvizek fokozottabb mértékű tisztítása ezért nemcsak a folyók ökológiai állapotának javítása és a víz közveden hasznosítása, de a Duna-Tisza közi hátság távlati vízellátása érdekében is fontos. A hátság vízhiányának pótlásához tehát a megfelelő vízforrások rendelkezésre állnak. A következő kérdés az, hogy a folyók vizét hogyan juttassuk fiJl a hátságra? A rövid válasz: a lehető legkisebb költséggel és káros környezeti hatások nélkül. A követelmények teljesítése érdekében többféle műszaki megoldást kell megvizsgálni. A legnagyobb probléma az, hogy a hátság nagyon magasan, a folyók vízszintje fölött 40-60 méterre, helyenként még magasabban fekszik. A magasságkülönbség leküzdésére a vizet emelni, azaz szivattyúzni kell, ami igen jelentős energiafelhasználással jár. Ráadásul, ha a vizet csőhálózatban, nyomás alatt vezetjük, ami a hátság meredekebb részein szinte elkerülhetetlen, akkor komoly súrlódási veszteség is keletkezik. Ilyenformán nem egy esetben 80-110 méteres nyomásigény is fölmerül. A legjobb megoldás valószínűleg a nyílt csatornás és a nyomócsöves vízszállítás kombinálása lesz. A hátság gerincén túljutva a vízszállításra a meglévő belvízcsatornák is igénybe vehetők. A fogyasztási csúcsok alkalmas helyeken létrehozott víztározókkal egyenlíthetők ki. „A Duna-Tisza közi hátság távlati vízellátásának koncepciója" (ATIVÍZIG 1992, Pálfai 1993/a, Török 1993) két fő műszaki megoldási változatot tartalmaz. Az A-változal szerint a hátságnak kb. négyötöd része a Duna felől, egyötöd része a Tisza felől kapna vizet (7. ábra). A Duna felőli vízpótló rendszerek a hátság nyugati peremén több mint 100 km hosszúságban végighúzódó Duna- völgyi-főcsatomára támaszkodnak, amelybe a Duna-víz a Ráckevei- (Soroksári)-Duna-ágból vezeüiető be, mégpedig egyrészt a Dunaharasztinál kiágazó és Dabasig húzódó félszelvénnyel elkészült Duna-Tisza-csatornán, másrészt a lejjebb kiágazó árapasztó csatornán és a Tassi-zsilip fölött induló Kiskunsági-főcsatornán keresztül. A Duna-völgyi-főcsatorna és a fölsorolt többi csatorna - a megnövekvő vízigénynek megfelelően - természetesen bővítésre szontl, sőt a Duna alsóbb szakaszán (Soltnál és Foktőnél) újonnan építendő fővízkivételi szivattyútelepekre is szükség lesz, melyek a meglévő belvízcsatorna-hálózaton keresztül csatlakoztaüiatók a Duna-völgyi-főcsatomához. A koncepció A-változata e főcsatornára támaszkodva négy rendszer, a ceglédi, a kecskeinéti, a kiskőrösi és a bácskai rendszer létrehozását javasolja. A Tisza felőli vízpótlásra a meglévő öntözőrendszerek bővítésével, a hátság felé történő kiterjesztésével nyílik praktikus lehetőség. Ezek a rendszerek a tószegi, a kécskei, a tiszaalpári, a vidreéri, a csanyteleki, a percsorai és az algyői rendszer. A B-jelü vízellátási változat (H. ábra) a Duna-völgyi-főcsatornának kisebb szerepet szán, a Duna-Tisza-csatorna meglévő kezdeti szakaszának s a folytatásaként tervezett Hátsági-főcsatornának viszont nagyobbat. Ez a főcsatorna átlós irányban haladva a viszonylag legalacsonyabb térszínen, a „nyereg"-ben keresztezné a hátságot. így