Vízügyi Közlemények, 1994 (76. évfolyam)
4. füzet - Kuti I.: A vízszennyezési bírság alkalmazásának francia gyakorlata
406 Kitti István A díjrendszer gazdasági hatékonyságáról nem készültek elemzések. Az Opschoor-Vos ( 1989) jelentés is kiemeli, hogy „nincsenek információk arra vonatkozóan, milyen pótlólagos sikereket hoz ez a rendszer a közvetlen szabályozás eredményein feШГ. Megjegyzi még, hogy „a jogi szabályozás és a közgazdasági eszközök kombinált alkalmazása..., úgy tűnik, kielégítő eredményekre vezet, viszont az egyes eszközök elkülönített alkalmazása valószínűleg kevéssé lenne hatékony. Opschoor-Vos (1989) nem tartják elégségesnek a díj késztető szerepét: „a vízszennyezési díj ösztönző hatása általában gyenge, ami annak tulajdonítható, hogy a díjtételek igen alacsonyak:". A díjtételek emelésére irányuló törekvések, melyeknek fő céljuk éppen a díj ösztönző hatásának növelése volt, mindig igen élénk ellenkezésbe ütköztek az ipar képviselői részéről, akik rossz szemmel nézik a pénzügyi többletterheket. A valóságban az a helyzet, hogy reálértékben számolva a vízszennyezési díj díjtételei az évek során csökkentek. Ennek ellentmond Olivry (1986) tanulmánya, mely szerint a díjtételek 1979 és 1986 között évi áüagban 3,9%-kal emelkedtek. A szennyezési díjak ösztönző hatásának alacsony színvonalát - ugyancsak az OECD fenti tanulmánya szerint - bizonyos mértékig javítja a díjból befolyó összegek támogatáskénti felhasználása. Az ipari beruházások támogatása „lehetővé teszi, hogy átlagosan 12%-kal csökkentsék a tisztítás egységköltségeit, bár jelentős eltérések vannak iparáganként és régiónként' (Opschoor - Vos 1989). Úgy tűnik, ezek a támogatások fontos szerepet játszanak az iparvállalatokon belül megvalósított környezetvédelmi fejlesztésekben. A működtetéshez nyújtott támogatások (az üzemeltetési költségek szubvencionálása) jelentős mértékben hozzájárulnak az ösztönző hatáshoz. Ennek ellenére - az esettanulmány szerzői szerint - nem lenne szerencsés az üzemeltetési költségek szubvencionálása, mert az a beruházási támogatások rovására történne, ami viszont szükséges a vízminőség strukturális javulásához, ennek pedig prioritása kell legyen (Olivry 1986). A vízszennyezési díj adminisztratív hatékonyságát illetően megoszlanak a vélemények. Az OECD (1980) tanulmány szerint a díjrendszer adminisztratív szempontból hatékonynak mondható (Opschoor - Vos 1989). A rendelkezésünkre álló legutóbbi átfogó, valamennyi vízügyi igazgatóság adatait összegző statisztika szerint 1989-ben a hal igazgatóság összes kiadásainak 8,2%-át költötte személyi és egyéb működtetési költségekre (ASSEMBLÉE NATIONALE 1990). A levegőszennyezési díj adminisztratív hatékonyságával összevetve ez meglehetősen szerény eredmény (hisz ott az összes kiadásoknak csupán 3%-át költhetik adminisztratív költségekre). Összegzésképpen megállapítható, hogy a vízminőségvédelem francia szabályozó rendszerének számunkra legfontosabb tanulsága az, hogy a különböző vízdíjak, a bevételekből finanszírozott különböző környezeti programok és az azokat megvalósító, igen differenciált és kiegyensúlyozott intézményrendszer szerves egységet alkot, amelynek hatékonysága épp az elemek gazdagságán és összehangoltságán múlik. A vízszennyezési díjak francia rendszerének - a folyamatosan megfogalmazott kritikák ellenére - a legmarkánsabb minősítése az, hogy az új vízügyi törvény a rendszer alapelveit változatlanul hagyta és a jövőben is jelentős szerepet szán a vízügyi igazgatóságoknak a vízikörnyezet védelmében. Ugyancsak sokatmondóan árulkodik a rendszer megítéléséről az a tény, hogy a szennyezési díjak rendszerét a francia kör-