Vízügyi Közlemények, 1994 (76. évfolyam)

4. füzet - Kuti I.: A vízszennyezési bírság alkalmazásának francia gyakorlata

A vízszennyezési díj alkalmazásának francia gyakorlata 397 ellenőrző méréseket és az eredmény alacsonyabbnak bizonyul a korábban, a díjfizetés alapjául megállapított értéknél, a mérési költségeket az igazgatóság, ellenkező esetben pedig a szennyező fizeti. Az ellenőrző mérések viszonylag ritkák: évente a díjfizetők mintegy 8%-ának emisszióját mérik (Barbaroux 1991). A szennyező kibocsátások becslés útján való megállapítása általában kielégítő megoldásnak bizonyult. 3.1. A díjfizetők köre A vízszennyezési díjak esetén a díjfizetők körének megállapítása egyszerűnek tűnik. Valójában azonban politikai döntést igényel, hogy a szennyezők mely csoportjait kötelezzük a díj fizetésére. Például a mezőgazdaságon belül a koncentrált állattartó telepek jelentős vízszennyezők, mégsem magától értetődő, hogy rájuk is kiterjedjen a díj hatása. A növénytermesztés vízszennyezésének a megállapítása azonban - noha a szennyezés ténye ilt sem kétséges - már technikai gondokat is okoz. Hasonlóan nehéz probléma az, hogy pl. egy autóparkolóból az esővíz által lemosott szennyezést meg kell-e adóztatni. A francia gyakorlatban elvben vízszennyezési díjat köteles fizetni minden természetes vagy jogi személy, állami vagy magánszervezet, ha a vízi környezetet (a tengervizet vagy bármely édesvizet) a legkisebb mértékben szennyezi (Olivry 1986). A gyakorlatban a díjfizetők két nagy csoportját különböztetjük meg: a 400 lakosnál népesebb településeket (a közigazgatásilag a településhez tartozó állandó és időszaki lakosokat egyaránt figyelembe véve) és azokat az iparvállalatokat, amelyek legalább 400 „lakossági-egyenérték" (

équivalent-habitants) szennyezést bocsátanak ki. Az ennél kisebb szennyezéseket a szennyezési díj nem érinti. Külön fölhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy a települések (önkormányzatok) is fizetnek vízszennyezési díjat egy ún. lakossági egyenérték alapján számolva. (A lakossági egyenérték a következő: 90gr szilárd anyag, 57 g oxidálható anyag, 15 g nitrogén, 4 g teljes foszfor. Mint látjuk, a településekről ez a mutató feltételezi, hogy nem bocsátanak ki inhibitorokat. Ezzel szemben - amint ezt Barbaroux egy viszonylag friss vizsgálatra hivatkozva megjegyzi - a települések mérgező szennyezése bizonyított tény.) A települések a szennyvízdíjat továbbhárítják a lakosságra, így ösztönző hatása esetükben nem túl nagy, s csak áttételesen érvényesül. A díjfizetők körének megállapításával kapcsolatban a leggyakrabban a mezőgazdasági eredetű szennyezések adóztatásának kérdése merül föl, amikor az egyes diffúz szennyezőkről esik szó. A környezetvédelmi miniszter 1990 tavaszán rámutatott a mezőgazdasági tevékenység vízszennyezésben játszott szerepére és felelősségére. Ez volt az első olyan alkalom, amikor a kormány egy tagja nyíltan bírálta a mezőgazdaság szennyező tevékenységét és ezzel összefüggésben azt is hangsúlyozta, hogy a mezőgazdaságnak a „fizessen a szennyező" elvnek megfelelően részt kell vállalnia a vízminőségvédelem