Vízügyi Közlemények, 1993 (75. évfolyam)

4. füzet - Pálfai Imre: "A mezőgazdasági és a vízgazdálkodás kapcsolata az Aföldön" című konferencia

Az, Alföld vízháztartása 395 vénytársulás alakult ki. Évente átlagosan 2-3 milliárd m

3 árvíz ömlött ki a területre, aminek egy része a kedvező térszíni adottságok között lassú áramlásban vonult végig a völgyben, más része a mocsarasokban tűnt el, és táplálta a környezete talajvizét; harmadik és lényegében nagyobb része pedig elpárolgott, csökkentve a légkör párahiányát. A medence vízháztartásának, vízforgalmának jelentős tényezője a hidrogeológiai szerkezet és működési mechanizmusa. A több száz méter vastagságú, jelentős arányban homokos és folyami eredetéből következően változatos elrendezésű medencciiledék nemcsak tárolja, hanem vezeti is a vizet. A medence növényföldrajzi sajátosságának feltételét, jelesül az erdő létét a vázolt bőséges vízellátottság teremtette meg. Megbízható becslések szerint a honfoglalás korában az Alföld erdősültsége a jelenlegi kb. 10%-kal szemben 25-28% volt. Az adott éghajlati adottságok között a térszín és a fedőréteg vízháztartásában a nagy fajlagos párolgásuk (evapotranszspiráció) következtében a vízfelületeknek és az erdőknek meghatározó a szerepe, és a két tényező egymást helyettesíti. Az /. ábra az erdősültség csökkenésének vízháztartási következményeit vázolja [OVH 1984/b). A történeti adatok alapján szerkesztett ábra azt mutatja be, hogy az ország jelenlegi területén az erdősültség 1926-ban 12%, ill. a X. században 40%-os volt, vagyis az erdők pusztulásával többek között növekedett a felszíni lefolyás, amiből egyértelműen következik a beszivárgás (és a fedőréteg vízellátottságának) csökkenése. Az Alföld területére ugyancsak az 1. ábrán szemléltetjük az erdő és vízállásos területek egymást helyettesítő voltát. (Az Alföld területén az erdősültség 1980-ban kb. 10% volt és a X. században pedig kb. 25%). A XV. századig az Alföldön az erdők hatására jóval kisebb vízállásos terület volt, mint az erdőpusztításokat követő XVIII. században és a vízjárta területet századunkban csak az ármentesítéssel lehetett a korábbi természetes nagyságúnál kisebbre csökkenteni. Az alföldi erdők tulajdonképpen szivattyúként működve megcsapolták a felfelé irányuló szivárgást, és szabályozták a fedőréteg vízháztartását, valamint a térszín hőháztartását. A sokféle hatás közül a medence ökológiáját illetően talán a felszín alatti sóforgalom korlátozása volt a legjelentősebb. Az Alföldön az üledék sótartalma a mélység felé általában növekedik, ezért a fedőrétegig jutó és a térszínről elpárolgó víz sótartalma szikesedést okoz. Az erdővel együtt a talajok sótartalmának növekedését a rendszeres átvízi elöntések is korlátozták; átöblítve a térszínt és a termőréteget. Az erdőpusztítással (XIV-XV. század) megindított talajalakulás az elsődleges oka annak, hogy a Tiszántúlon a fedőréteg - a termőréteg - a talajvízből történő nedvességpótlása a vázolt hidrológiai-hidrodinamikai feltételek ellenére rendkívül korlátozott. A felszivárgási területeken az Altöld középső és déli részén többségében rossz vízvezetővé és nagy víztartóképességűvé váltak a talajok. Ennek és a fölfelé irányuló áramlásnak a következtében a talajvizek nagy kiterjedésű területfoltokban nyomás alattiak. A gyengén vízvezető fedőréteg pedig meggátolja mind a csapadék beszivárgását, mind pedig a termőréteg érdemleges mértékű nedvesedését a talajvízből. Az elmondottakból következik a térszíni vízháztartás lényegi sajátossága, nevezetesen vízállapotainak gyakori szélsőséges volta.