Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

4. füzet - Pálfai Imre: Vízkészlet-gazdálkodás az Alföldön

Vízügyi Közlemények, LXXIV. évfolyam 1992. évi 4. füzet VÍZKÉSZLET-GAZDÁLKODÁS AZ ALFÖLDÖN DR. PÁLFAI IMRE Dolgozatunk a magyar vízkészlet-gazdálkodás korszerűsítésének időszerű kérdéseit áttekintő VITUKI (1991) jelentés felépítését követve, az Alföld sajátos vízkészlet-gazdálkodási problémáit tárgyalja. 1. A magyar vízkészlet-gazdálkodásban alkalmazott munkaeszközök értékelése A magyar vízkészlet-gazdálkodási gyakorlatban alkalmazott munkaeszközökről (vízmérleg, vízgazdálkodási hossz-szelvény, szimulációs modellek stb.) Alsó-Tisza vidéki tapasztalatok szerint az mondható, hogy azok kevés szállal kapcsolódnak a területi vízgazdálkodáshoz. Szinte egyetlen rendszeres vízkészlet-gazdálkodási tevékenység az éves felszíni vízmérleg elkészítése, pontosabban a vízigények változásának fölmérése és megadása. A készleteket központilag állapítják meg és a mérleget is így készítik. Az eredmény legtöbbször érdektelen, mert egyrészt - kivételes esetektől eltekintve - sem a készlet, sem az igény nem változik sokat egyik évről a másikra, másrészt mert mind a készlet, mind az igény meghatározása ingatag alapokon nyugszik, s ezért értékeik bizonytalanok. A „hasznosítható készlet" mérlegben szereplő értékénél a valóságos készlet (a folyó vízhozama) - a vízkivételek ellenére - rendszerint mindenkor jóval több, mint a mérlegbe beállítandó (beállítható) „vízigény". Utóbbiaknál az eltérés lényegében abból ered, hogy az egyedi vízigényekből az összesített, a vízfolyást terhelő vízigényt egyszerű összeadással nem lehet meghatározni. A vízhasználatok egyidejűségét, a vízveszteségeket, a vízszállító rendszer kapacitását és még több más tényezőt is számításba kellene ehhez venni, ha egyáltalán volna ezekre vonatkozó módszer. Az Alsó-Tisza és a Maros legkisebb vízhozamai is kb. egy nagyságrenddel nagyobbak az itt kialakuló csúcsfogyasztásnál, ezért azt szinte „meg sem érzik". Más a helyzet a Tisza középső és felső szakaszán, valamint a Körösökön, vagy a kisebb vízfolyásokon, ahol a készlet és az igény azonos nagyságrendű. A Duna esetében viszont még nagyobb a készlet és a vízigény közti különbség. A jelenlegi vízmérlegkészítési gyakorlat az évenkénti utólagos értékelésre ad módot. E célra a nehezen áttekinthető adatlapoknál jobban megfelelt a „Vízkészletgazdálkodási Évkönyv", amelyet azonban 1987 óta nem adtak ki. Az utólagos értékelés főként akkor hasznos, ha azt a hidrológiai év (vagy a naptári év) eltelte után minél hamarabb elvégzik. Az 1990. esztendő ilyen értékelése sajnos még késik, pedig ez az év vízkészlet-gazdálkodási szempontból egészen különleges. Vízkészleteink több évtized óta nem csökkentek le olyan mértékben, mint ekkor, s a mezőgazdaságot sújtó aszály is rendkívüli volt (Pálfai 1991 a). A kézirat érkezett: 1992. IV. 10. Dr. Pálfai Imre oki. mérnök, az Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATV-VÍZIG, Szeged) osztályvezetője.