Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: Az 1940-42. évi katasztrofális belvízjárás emlékezete (Szászhelyi Pál és Papp Ferenc hozzászólásával)

Hozzászólás 263 Az ország az öntözés és víziszállítás korszerűsítésével akarta fejleszteni mezőgazdaságát és közvetve ettől remélte a gazdasági felemelkedést. Az európai víziüthálózatba való bekapcsolódástól várta a kereskedelem és ipar nagyobbütemű fejlődését. Nem volt gazdasági jólét, de mindent pótolt a parasztság szorgalma, földszeretete és szakértelme, hite az új és jobb iránt. E vízügyi programokat az akkori mérnöktársadalom legkiválóbbjai készítették, demokratikusan választott parlamenti kormányok hagyták jóvá. Mégsem lehet annyira elvetni való az akkori elképzelés, még akkor sem, ha eltelt azóta egy fél évszázad. A tárgyilagossághoz hozzátartozik az is, hogy korabeli távlati tervek nem tartalmazták az egy-két évtizeddel későbbi csongrádi, kiskörei, dombrádi, vásárosnaményi (komorói) vízlépcsőket. Az alapvető változás okait is érdemes voltna őszintén feltárni. 3. A gondolatok előremutató tanulságai Korábbi természetföldrajzi adottságaink lényegesen nem változtak. A magyar termőföld éghajlatával, termőhelyi adottságával, jó vízgazdálkodással a világon egyedülálló természeti kincs. Megengedhetjük-e hogy ezzel a kinccsel ilyen összefüggésében nem is foglalkozunk? A víziszállítás előnyeit a nyugat-európai országok felismerték, ki is használták. Az e téren jelentkező feladatainkat nem szükséges indokolni. Felvetődik tehát: nem volna-e ideje újragondolni a korábbi elképzeléseket és adaptálni a mai viszonyokra. Bár az öntözés technológiája lényegesen változott, de az öntözés jó feltételei ma is megteremthetőek. Az öntözéssel összkapcsolt legeltetéssel olyan állattenyésztés teremthető meg, ahol a parasztság nem rabja hanem haszonélvezője lehetne az állattartásnak. Gazdasági felemelkedésünk kulcsfontosságú lehetőségei ezek. Ha van ezeknek aktualitása a kezdeményezést a vízügyi ágazatnak kellene megtennie s a kormány kellő mérlegelés után ismertetné a lakossággal, megnyerné őket az ügynek. Ugyanis több, mint mulasztás munkanélküliséget és szegénységet tartósítani ebben a hazában, ahol ilyen felemelkedési lehetőségek vannak. Hamisnak vélem azt az elképzelést, hogy a lakosság fogalmazza meg mit vár a vízgazdálkodóktól és a vízügy majd szolgáltatásként teljesíti. Kvassay Jenő, Trümmer Árpád, Lampl Hugó, Németh Endre és még sokan mások maguk kezdeményeztek és készítettek javaslatokat vízügyi fejlesztésre. Mert honnan tudná Kecskemét és a Duna-Tisza közének lakossága, hogy életét mivel tehette volna jobbá, tartalmasabbá a Duna-Tisza-csatorna megépítése, vagy hogyan csökkenthétté volna az a környezeti ártalmakat és milyen pozitív hatása lett volna a termelésben és szállításban. Mindezek bemutatása érdekes, sőt hasznos lehetne az élelmiszergazdálkodás egészére vetítve is. Minden mozdulás a konstruktív irányba egyben a munkalehetőségek teremtése is lenne. A hivatkozott évtized gazdasági és vízügyi elképzeléseinek - Széchenyi álmainak - nem látványos ünnepségekben, de reális vízügyi célkitűzések megvalósításában kell testet ölteniük. * * *