Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)

2. füzet - Perecsi Ferenc: A társadalom és a vízügy kapcsolata

A társadalom és a vízügy kapcsolata 113 fordítva. Ez önmagában dicséretes. Az azonban már kevésbe, hogy ezt a társadalmi összefogást időnként hol a központi, hol a tanácsi oldalról sikerült kisajátítani, mivel mindkét fél (időnként a vízügyi szolgálat is) saját, és csakis a saját sikerének könyvelt el olyan valamit, ami legfeljebb közös munka gyümölcse volt. Csoda-e, ha abban az időben egy falusi nénike az akkori OVH vezetőjéhez így írt: „Ha a OVH annyi település vízellátását meg tudta oldani, oldja meg a miénket is." A feladatok szétválasztása, egyértelmű meghatározása, a gyakorlatban nem történt meg. Azt hogy a területen a „mit kinek kell csinálni" mennyire nem volt ismert, igazolja egy községi tanácselnök esete, aki azt hitte, hogy a községében építendő vízműhöz neki semmi köze nincsen. A központi irányítás, illetve a túlzott központosítás - mint látható - nem használt a vízügynek (sem). Szervezeteink esetenkénti szereptévesztése - a központi magatartáshoz hasonlóan - nem kedvezett a társadalmi kapcsolatoknak. Mindkét oldalon (fent és lent) a szereptévesztés azért következett be, mert az állami tulajdon fejlesztési és működtetési felelőssége a szinteken sohasem volt igazán nyilvánvaló, az állampolgár társult viszonya pedig sohasem öltött - nem ölthetett tulajdonosi jelleget. Szolgálatunk azonban - a felsoroltak ellenére - egyaránt bizalmat élvezett a kormányzatnál, a területi végrehajtásban, de - nyugodtan mondhatjuk - még a lakosságnál is. Ezt problémaérzékenységének (a társulati mozgalom kiszélesítése révén), operatív cselekvőkészségének (az 1965-ös dunai és az 1970-es tiszai árvizek megfogásával, valamint az azt követő szabolcsi vízellátási program megszervezésével, a Balaton vízminőségének javításával stb.) és szakmai felkészültségének egyaránt köszönhette. Azt is mondhatjuk, hogy a vízügyi szolgálat az elmúlt időszakban minden közvetlenül profiljába tartozó feladatot a társadalom megelégedésére látott el. Ebben nagyban segítették jól választott módszerei. Sokan még emlékeznek a megyei vízgazdálkodási bizottságokra (koordinatív szerepük nem vitatható), mindenki előtt ismeretesek társulataink önkormányzati működésének lehetőségei: a megyék valószínűleg nem rossz szájízzel emlegetik az évenkénti vezetői feladategyeztető megbeszéléseket, a területi vízügyi szervek hasonló indíttatású kezdeményezéseit. A jó területi kapcsolatok azonban - láthatóan - nem voltak elégségesek a jó hírnevünk megőrzéséhez. Az Országos Vízügyi Hivatal, majd a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium kormányzaton belüli és minisztériumközi egyre gyengülő munkája feszültségeket keltett, pedig jó felső szövetség nélkül nem lehet a vízügy társadalmi problémájával mit kezdeni. Egy csaknem egyedül keresztülverekedett Tisza II. beruházás (melynek mezőgazdasági és ipari hasznosságától meg vagyok győződve), vagy a nagy társadalmi vihart kavaró bős-nagymarosi vízierőmű (BNV) ügye megrendítette eddigi pozitív társadalmi megítélésünket és ezzel kapcsolatainkat is. Ismét csak a példa kedvéért térek vissza a BNV-vel kapcsolatos kérdéskörre. A kormányzat - politikai döntés alapján - határozott ebben az ügyben. Ha a vízügyi szolgálatot valamiben hibáztatni lehet, az az, hogy a munkát az ágazat feladataként kezelte, holott abban további hat tárca is érdekelt volt. Az ellen senkinek nem lehet kifogása (dicséretnek is tekinthető), hogy a kormányzat a vízügy