Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)
3-4. füzet - Zsuffa István: A vízgazdálkodás Széchenyi korában és ma
A vízgazdálkodás Széchenyi korában és ma 241 tartozik a európai sajtó-morálba, amelyre sajtónk olyan sokszor hivatkozik. Európában a levélre illik válaszolni, még akkor is, ha a válasz elutasító. A magam részéről ebben az esetben, mint sok esetben máskor is, a nagy magyar meseírónak a sorait tartom realitásnak és a „Holtág" szerzőjének cikkét a kamaszos fantáziának személyi politikai célokra fölhasznált termékének. Természetesen elhallgattatott véleményünkkel nem Széchenyit vagy Vásárhelyit védjük, erre nincs szükségük. A magyar szellemi életnek, logikus gondolkodásra való képességünk megőrzésének lenne érdeke az, hogy az e területen leírható legmegfelelőbb furcsaságokra, ellentmondásokra a válasz is leírható legyen. Annak rögzítése, hogy a tojástolvajt nemcsak a mai természetvédők büntetik, hanem 150 évvel ezelőtt is elfenekelték (legalább is a kor gyermekirodalma szerint), nem Széchenyi és Vásárhelyi „rettentő tervét" védi. A legszerencsésebb kezű horgász sem tud hínáros holtágban lénai eredetű növényevő halat fogni, mert ezt a nálunk nem szaporodó halat holtágakba nem telepítik, de ha igen, akkor ott nem marad hínár. A sajtóterror cenzúrája alól senki sem kivétel. Az ellenzék és a sajtó által is közszeretetnek örvendő köztársasági elnökünk szolgálatunkat megtisztelő, annak rehabilitálására mondott beszédét csak fizetett hirdetésként publikálta a „szabad sajtó" egyetlen újságja. Annál nagyobb lelkesedéssel készített viszont interjút a Magyar Nemzet kulturális miniszterünkkel, akinek - a vízügyi szolgálat által több mint 20 éve kiadott - a Széchenyi előtti állapotok vízből élő embereinek életét leíró történelmi tanulmányát értelmezték úgy, mint a Széchenyi-Vásárhelyi-féle vízrendezéseket elítélő munkát. E könyv alapján az összes megépült vízügyi munkáknak, nemcsak az elkészült bősi erőműnek, valamennyinek és mindenekelőtt a vízimérnököknek megsemmisítését lehet követelni. Szigyártó Zoltán kollégánk mértéktartó hozzászólása megint közlés és válasz nélkül maradt. A szabad sajtónak ezt a stílusát megszokva, magunk vigasztalására, válaszainkat tükör előtt mondjuk el, azaz a saját folyóiratunkban, a Hidrológiai Közlönyben adtuk közre ezeket. Az igazság azonban minden diktatúrára, a közvéleményt alakító diktatúrára is, mindig és mindenütt, rejtetten is veszélyes: ettől az utolsó lehetőségtől is meg akarnak bennünket fosztani, e „népellenes tevékenységet" meg kellene szüntetnünk... Széchenyi azonban nemcsak a mocsarak, a miazmát lehelő mocsarak fölszámolásának elemi szükségességét látta. Látta az elvégzendő munkák más következményeit és az ezekből fakadó feladatokat. Ő tudta - miként tudta azt a bibliai József és Jeremiás próféta is -, hogy a csapadékos évcsoportokat aszályos évek követik, ezért a vízrendezést a vízhasznosítási munkáknak kell követniök: „A vízcsatorna leghasznosabb hol egyenes a vidék, kő nincs, s ahol egy munkával mocsarakat is száríthatni ki, vagy irrigatiot eszközölhetni" (Hitel). Ma ezt úgy értelmezik, hogy ha csapadékos az időjárás, és egyes, gyengén lecsapolt területeken vízfoltok jelentkeznek, akkor azt kell hirdetni, hogy az öntözés, az irrigatio a fölös, sőt káros, a Kiskörei-duzzasztó vizenyósíti el az egész Alföldet. Ha aszály van, azt a vízrendezés okozta, vagy, újabban, hál' Istennek, az MTA Debreceni Bizottságának határozata szerint, az aszályt az építendő közút fogja fokozni. Sok korábbi, vízzel kapcsolatos, azonos értékű megállapítás mellett ez is a Széchenyi-alapította Akadémia nevében hangzott el, amely intézménynek Réthly Antal is tagja volt.
