Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)
3-4. füzet - Zsuffa István: A vízgazdálkodás Széchenyi korában és ma
A vízgazdálkodás Széchenyi korában és ma 239 Széchenyi korában jutott el az ország oda, hogy az emberhez méltó életet e „passzív szemléletű" vízgazdálkodással már nem lehetett biztosítani. Magyarországon is vízügyi műszaki munkákkal kell a fejlődéshez, az élethez szükséges feltételeket kialakítani. Ezt a feladatot vállalta Széchenyi, aki, Vásárhelyi Pállal a magyar műszaki preventív szemléletű - vízgazdálkodásnak, a megteremtője lett. Széchenyi tudta, hogy ennek a vízgazdálkodásnak a bevezetése környezeti következményekkel jár, sőt a vízgazdálkodásnak elsősorban a környezet megváltoztatása a célja. Széchenyi a XX. század természetbarátainak a módján szerette már a temészetet. Naplója szerint - akkor nyilvánvalóan teljesen egyedülállóként - nagy gyalogtúrákat tett: 1819-ben Bécsből Nagycenkre, 1821-ben Szentgyörgyvárról Keszthelyre gyalogolt, részletesen leírja 1820-beli nagy Duna-Tisza közi lovastúráit. Biztos, hogy a Vaskapu munkálatainak 9 alkalommal való helyszíni ellenőrzése során a hajóutak fáradságát nemcsak a munkák előbbrevitele érdekében vállalta, hanem a vízitúra fizikai fáradtságát a közelmúlt kiscserkészeihez hasonlóan, a természetjárás velejáró szépségének tartotta. Hiszen ő volt a magyar vízisport megindítója is. 1827, 29 és 30 nyarán Bécstől Pozsonyba evezett, 1848 nyaráig - ekkor már mint a Batthyány-kormány minisztere - minden évben átúszta a Dunát. Versenycsónakokat vett, majd megszervezi e versenycsónakok hazai gyártását, inkább készítését, és megalapítja az első magyar vízisport egyesületet Hajós Egylet névvel (1840). Széchenyi a vízgazdálkodás és a környezet kapcsolata szempontjából - a természetet szeretve és a temészet elemének, az embernek az életét mérlegelve - egyértelműen fogalmaz: „Hazánk nagy részét víz borítja, posvány fedi" (Hitel). „A hon vizei korlátlan dühükben mindig öntsék el az ország legtermékenyebb vidékeit? S az örökposványok méreglehelő önkények kínt és halált szüljenek?" (Világ). Amikor az akkori (a mai propaganda szerint „ősi és csodaszép") állapotoknak emberi élethez méltatlan, azt alapjaiban fenyegető jellegéről ír, tapasztalatból beszél. 1830-ban az akkori kor legmagasabb higiéniai körülményei között, igen magas életszínvonalon élő Széchenyit, a kitűnő sportembert, edzett katonát hónapokra ágyhoz szegezi a malária, az a betegség, amely csak rendezések után tűnt el Európából. Széchenyi tudta, hogy a vízrendezésekkel egyes emberek addigi életmódja át kell, hogy alakuljon és mint minden átalakulás ezektől az emberektől áldozattal járó alkalmazkodást igényel. A változás azonban szükségszerű. Senkisem siránkozik azon, hogy a kőbalta készítők 5000 évvel ezelőtt elveszítették piacukat, vagy a tűzkő készítők munkáját a gyufagyárak fölöslegessé tették. Széchenyi erről a kérdésről így vélekedik: „A vízrendezés néhány esztendeig a köznép keresetét csorbítja, és ezáltal a közel birtokost ideig, óráig károsítja, de számosabb esztendő leforgása után az egész vidéket elősegéli és felemelkedésre bírja és végre mindenki, vagy legalább a számosb rész önhasznát sokszorozva leli a közgyarapodásban " (Hitel). Széchenyi 1845-ben vállalja el Metternich fölkérésére a Helytartótanács keretében szervezett Közlekedési Bizottság elnöki tisztjét. Ekkor már a Vaskapu szabályozásával kapcsolatos munkákat leállították - igaz, nem bontották le -, szóról szóra igazolva 10 évvel megelőző prognózisát. 1832-ben írta naplójába: nem reméli hogy sikerre viszi az Al-Duna szabályozását az irigység, az előítélet, az ostobaság és a pénzhiány miatt.
