Vízügyi Közlemények, 1989 (71. évfolyam)

1. füzet - Dunka Sándor:Az Ér- és Berettyószabályozó társaságok története

Az Ér- és Berettyószabályozó társaságok története 97 3. A terület története Ezen a területen a honfoglaló magyarság szórvány szláv településeket talált a IX. században. A magyarság a területet gyorsan betelepítette és virágzó falvakat létesített. A Berettyó folyó nevét 1213-ban a Váradi Regestrum említi először. Szentjobb községgel kapcsolatban (Beruchyon, Regestrum Varadienses 166. § 170 1.). Az Ér folyó, akkor még mint Omsóér, Anonymus Gestájában Umusouer néven szerepel először, majd később „fluvium nomine Humusouer" megjelöléssel találkozunk. De szerepel a Gestában a Berettyó Sárrétje is, mint Szerep mocsár: „lutum Zerep". Feltétlen említést kell tennem még egy vízfolyásról, mely a Berettyó Sárrétjéből kilépve tulajdonképpen a Berettyó folyó folytatása volt. középkori neve azonban Túr. Ez a vízfolyás ma tulajdonképpen a Hortobágy-Berettyó-főcsatorna alsó szakasza, Bucsától délre. Ezt a folyót is említi a Gesta „fluvium Turu" megnevezéssel. A kivonatos szöveg magyar fordítása Anonimus Gestájából (28. fejezet): „Nekiindulva lefelé jöttek egy Omsó-ér nevű víz mellett, s a Szerep-mocsárhoz értek... Innen pedig a Túr folyó mentén a Tiszához értek, s a Dorogma révnél átkeltek rajta. A tatárjárás ezt a területet is elpusztította, lakosai közül sokan menekültek a Sárrét mocsaraiba s jóval többen átvészelték a nehéz másfél évet, mint az ország többi részében. Rogerius (1488) váradi kanonok „Siralmas Éneké"-ben (Epistola magistri rogerij ím miserabile carmen...) említi, hogy a lakosság a tatárok elől a mocsarakba menekült. Sokan pusztultak el azonban a megmenekültek közül a tatárdúlást követő éhínség következtében. Az Ér, Berettyó és a Sebes-Körös völgyének XIV. századbeli térképe (2. ábra) alapján egyrészt érzékelni lehet azt az iszonyú pusztítást, ami hazánknak hadszíntérré válása miatt a XVI. és XVII. században következett be, másrészt egy 1832-ben készült úttérképpel (7. ábra) történő összehasonlítás pedig érzékelteti a mocsárvilág nagyarányú növekedését, ami szintén az említett két évszázad háborúi miatt következett be. Igaz ugyan, hogy már a XV. században megkezdődött a falvak elnéptelenedése, részben a mezővárosok elszívó hatása, részben pedig a jobbágyoknak biztosított szabad költözködési jog következtében. Ettől az időtől kezdve egyre gyakrabban találkozunk korabeli térképeken korábbi települések helyén praedium (puszta) megjelöléssel. Korabeli adatok bizonyítják azt is, hogy a területen a XVI. századig a kor színvonalának megfelelő vízgazdálkodás alakult ki (halászattal kapcsolatos rendelkezések, foki halászat, közlekedési útvonalak, révek, falvakat körülvevő körtöltések stb.). Mindezt egy csapásra tette tönkre az 1526-ban bekövetkezett tragédia. Mohács, majd az ezt követő háborús évek elpusztították a lakosságot, a földmüvelés a területen csaknem teljesen megszűnt, csak a peremterületeken folyt némi állattenyésztés. A mezőgazdasági termékeket ugyanis nem lehetett olyan könnyen a pusztító hadak elől elmenekíteni, mint a jószágokat. Sokan ma már túlzottnak tartják a korabeli leírásoknak a lakosság XVI. és XVII. századi pusztulására vonatkozó részét. Ezen a helyen szükségtelen a történészek vitájába beleszólni, de a lakóhely többszöri elhagyása, a településeknek az ellenség által történt elpusztítása nyilvánvalóan bizonyítja, hogy nemcsak ezen a területen, hanem az egész Alföldön sem beszélhetünk ebben az időben vízgazdálkodásról, sőt mezőgazdasági termelésről is alig.