Vízügyi Közlemények, 1988 (70. évfolyam)
3. füzet - Lotz Gyula-Harkay Máté: A természetbe illeszkedő vízfolyásrendezés
336 Lötz Gy. és Harkay M. 1.1. A vízrendezés múltja Európában A vízfolyások rendezése, mint emberi beavatkozás, társadalmi követelmény, jellegzetesen az újkor európai civilizációjának terméke. Ennek a követelménynek kielégítését földrészünk (s a továbbiakban fejtegetéseink kizárólag Európára vonatkoznak) lakosságának a XVII-XVIII. század fordulójától bekövetkezett rohamos növekedése, ezáltal a népességet ellátó termőterületek relatív csökkenése váltotta ki. A mezőgazdaság akkori - a középkorinál lényegében alig fejlettebb - szintje az élelmiszertermelés fokozását nem tette lehetővé meglévő területek intenzívebb hasznosításával. Több élelmiszert így csak a termőterületek növelésével lehetett előállítani. Kézenfekvő volt, hogy új termőterületeket elsősorban a vízfolyások termékeny völgyeiben kell keresni. Ennek folyományaként - de a növekvő népsűrűség következtében is - a települések közelebb húzódtak a vízfolyásokhoz, gyakran az ártérbe is települtek. Az ártéren (vagy akár csak annak szélein) folytatott rendszeres mezőgazdasági tevékenység, az ártérbe nyúló települések nemcsak az ismétlődő árvizekkel szemben követeltek meg bizonyos fokú - s az idők folyamán mindinkább növekedő - biztonságot, hanem a talajvízszint - ismét mindinkább növekedő mértékű - szabályozását is igényelték. Ezek a kívánalmak szükségessé tették az elöntött területek csökkentését (akár töltésezéssel. akár a vízfolyás medrének bővítésével), sőt olyan vízilétesítmények - lecsapoló rendszerek - létrehozását is, melyek a természetben nem léteztek. Ezzel a tevékenységgel az ember mindjobban beavatkozott egy-egy vízfolyás folyamataiba, átalakította azokat és a vízfolyás tulajdonságait, sőt - ha erre mód volt - igyekezett ezeket a folyamatokat befolyásolni és meghatározni. Az ember és a vízfolyás viszonya ezáltal alapvetően megváltozott: a vízfolyás adottságaihoz alkalmazkodó hasznosítás helyébe a vízfolyásnak olyan megváltoztatása lépett, mely egy kívánt - a vízfolyás adottságaival, természetével nem törődő - gazdasági eredmény elérését lehetővé teszi. Napjainkig ezt a tevékenységet tekintjük a vízrendezés céljának, értelmének. Az ilyen jellegű vízrendezés először a nagyobb folyók völgyére, árterére terjedt ki, majd a XIX-XX. század fordulójától kezdve - mindinkább érintette a kisebb vízfolyásokat is. A vízrendezés és a technikai-gazdasági fejlődés állandó kölcsönhatásban voltak : a gazdaság területén az igények állandóan fokozódtak, a technikai fejlődés pedig mind nagyobb arányú, erőszakosabb beavatkozások feltételeit, így a fokozódó gazdasági igények kielégítésének lehetőségét teremtette meg. Ma már technikai lehetőségeink olyanok, hogy beavatkozásaink módját és mértékét egyedül a rendelkezésre álló pénzeszközök korlátozzák. A vízrendezés nagyjából a XVIII. századtól észlelhető, tisztán utilitáris jellegű fejlődése kizárólag termelési-gazdasági szükségletek kielégítését tűzte ki céljául. A vízfolyás, mint a természet része, a vízfolyáshoz kapcsolódó, attól elválaszthatatlan élővilág és annak természeti értékei - igen kevés kivételtől eltekintve - nem játszottak szerepet, illetőleg ezek megőrzésének szükségessége a termelési biztonság megteremtése mellett fel sem merült. Az ilyen szellemű vízrendezésnek - vitathatatlan gazdasági eredményei mellett árnyoldalai is jelentkeztek. Elsősorban gyorsult a lefolyás, a természetes tározóterek kikapcsolása miatt az árvizek mind hevesebbek lettek. Ezt még fokozták a korábban nem létező, mesterségesen létesített lecsapoló rendszerek. Ez magával vonta a medrek állandó bővítésének, tisztántartásának szükségességét. A völgyfenekek lecsapolása, a talajvíz szintjének süllyesztése következtében az élőhely megváltozott, a korábban gazdag növény- és állatvilág - életfeltételeinek megszűntével - eltűnt. A medrekhez mind közelebb jutó szántómüvelés - párosulva a természetes fejlettségnek megfelelőt messze meghaladó mederméretekkel, a kisvíz ezekben kialakuló csekély mélységével - megszüntette a
