Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

1. füzet - Rákóczi László: A tavi üledék felkeveredése

A tavi üledék felkeveredése 87 deranyag térfogategységében levő szárazanyag-tartalom) közötti összefüggéseket használják. Ezek meghatározásához számos zavartalan mintát kell venni az üledék felső 0,10-0,20 m-es rétegéből, és azokat laboratóriumban kitenni áramlás, ill. hullámzás hatásának. A legkiterjedtebb ilyen vizsgálatokat a francia Központi Hidraulikai Laboratóriumban végezték (Migniot 1977), így kiindulásként ezek eredményeit használjuk. Homokos, kavicsos partszakaszok esetében természetesen alkalmazhatók a kohéziómentes mederanyagokra vonatkozó állékonysági összefüggések. Említésre méltó, hogy a Balatonon, elsősorban a Keszthelyi- és a Szigligeti-öbölben a 80-as évek elején sok zavartalan mederanyagmintát vettek, és ezek elemzésével a szárazanyag töménységének mélység szerinti változása nagy területen ismert (.Rákóczi 1983). Az üledékek mozgáskezdetét a kohézión kívül a víz sótartalma is befolyásolja, ezért a hivatkozott francia kísérleteket is egyaránt elvégezték édes- és sósvízzel is. További befolyásoló tényező a meder tömörödöttsége (konszolidáció), amelynek foka változik az időben. Egy gyakran felkeveredő mederanyag állékonysága lényegesen kisebb, mint egy huzamos ideig (több hétig) nyugalomban levőé. Esetenként számottevő lehet a meder felső rétegében élő férgek, csigák stb. a medret fellazító, turkáló hatása is (bioturbáció). A mederüledék állékonyságát növeli viszont a vízinövények jelenléte és azok települési sűrűsége. Látható, hogy az üledék kritikus állapotának jellemzésére szolgáló szakirodalmi adatokat csak nagy körültekintéssel szabad alkalmazni. Amennyiben a vizsgált állóvíz alapadatai több szempontból eltérnek azoktól, amelyek között az irodalmi összefüggéseket levezették (például sótartalom, vagy növényzettel való borítottság tekintetében), akkor a magminták vétele és laboratóriumi állékonysági vizsgálata elkerülhetetlen. 1.2. A vízmozgás mérése a helyszínen Az állóvizek felszínét érő szélhatások egyrészt köröző és part menti áramlásokat, másrészt különböző irányú lengéseket keltenek, továbbá hullámokat gerjesztenek. Az áramlások irányát és sebességét a helyszínen úszók vagy szárnyas bóják mozgásának ismételt műszeres mérésével határozzák meg (Györké 1980). A szárnyakat felfüggesztő zsinór hosszának változtatásával az áramlás jellemzőit a víztestben, sőt a fenék közelében is mérni tudják. Használnak egy helyben rögzített függőleges tengely körüli különböző mélységekben elforduló fémlapokat is az áramlás irányának, vízszintes tengely körül elfordulókat pedig az áramlás sebességének hosszú idejű regisztrálására (Muszkalay 1973). Legújabban több országban is kifejlesztettek elektromágneses elven működő áramlási irány- és sebességmérőket. A hullámzásmérő, - regisztráló műszert mederbe vert cölöpre vagy több cölöpből álló mérőállványra szerelik (Muszkalay 1973). Ennek hiányában egy úszó vagy bója felső és alsó mozgási véghelyzete közötti idő közvetlen mérésével meghatározható a hullámzás átlagos periódusideje, ennek segítségével pedig számíthatók a hullám egyéb jellemzői. Mélyebb tavakon használatosak az eredetileg tengeri hullámok mérésére szolgáló holland „waverider" bóják is, amelyek rádión továbbítják a regisztrálandó adatokat a parti állomásra (Huber-Hächler-Ziemer 1984). A szél irányát és sebességét a tó méreteitől függően egy, vagy több pontban felállított műszerrel regisztrálják. Ezek hiányában minél közelebb lévő és minél hosszabb ideje észlelő szélmérő állomás adatait lehet használni, kiegészítve kézi műszerrel végzett minél sűrűbb helyszíni méréssel.