Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)
4. füzet - Führer Ernő: Lombos és fenyőállományok hatása a hó felhalmozódására és olvadására
Lombos és fenyőállományok hatása a hó felhalmozódására és olvadására 561 9-25% között mozogtak a variációs koefficiens értékek. Ezen adatok mutatják, hogy az erdő (különösen a lombos állományok) a nyílt területhez képest a hótakaró térbeli egyenetlenséget a sugárzással szembeni védelem, valamint a hó szél útján történő össze- és elhordásának megakadályozása következtében csökkenti. - az átlagos variációs koefficiens érték minden egyes mérövonalon az 1980/81 és 1983/84-es teleken csaknem kétszer nagyobb volt, mint az 1981/82 és 1982/83-as teleken. Ez a vizsgált évek eltérő klimatikus viszonyaival magyarázható. - a legnagyobb variációs koefficiens értékek hasonló képet adtak, mint az átlagos értékek. A legalacsonyabbak a lombállományokban, majd közel azonos nagyságúak a fenyvesekben, szabad területen és erdei tisztáson. A hó-vízegyenértékek legnagyobb variációs koefficiensei 1-10%-kal magasabbak a hóvastagságnál kapottakénál. - a legnagyobb variációs koefficiens értékek csaknem kizárólag az olvadási periódusokra estek. Ez érthető, mert az olvadás megindulásával a hótakaró térbeli egyenletessége mind vízszintes, mind pedig függőleges irányban történő olvadása miatt megszűnik. A hótakaró térbeli egyenlőtlenségét az erdőben még elősegítheti a koronáról lecsöpögő olvadékvíz és a hótakaróra hulló növényi részek is. A kiszámított variációs koefficiens értékek, valamint a mérési pontok számának becslésére szolgáló matematikai formulák (Brechtel 1972) alapján megállapíthattuk, hogy a mérővonalakon végzett 10 egyenkénti mérés átlagával a hótakaró vastagságát és hó-vízegyenértékét 10%-os (e = 0,l) hibahatár mellett 90%-os (/ о л) biztonsági valószínűséggel jellemezhetjük. 3.2. A hótakaró tartóssága Magyarországon a hótakaró hóklimatológiai szempontok alapján történő jellemzésénél a vizsgálatok általában a havas és hótakarós napok számának és a hóidény hosszának meghatározását, valamint ezen paraméterek statisztikai értékelését foglalják magukba (Kéri 1952, Péczely 1966, Kovács 1979). A megfigyelések során kapott, a hótakaró és az idő kapcsolatát jellemző paramétereket а IV. táblázatban mutatjuk be. Az adatok alapján a következőket állapíthatjuk meg: - A 4 vizsgálati év átlagában a hótakarós időszak hossza (T N) a vegetáció-formáktól függő egy-két napos eltéréssel átlagosan 80 nap volt. A legkevesebb a szabad területen volt 78 nappal, majd a fenyvesekben (vörösfenyő kivételével) 80 nap, vörösfenyvesben és lombállományban 81 nap, végül az erdei tisztáson 83 nap. A legrövidebb hótakarós időszak 1981/82-es télen volt, átlagosan 75 nappal, a leghoszszabb 1983/84-es télen 89 nappal. Az első hótakarós nap 1980-ban XI. 3-án, 1981-ben XII. 19-én, 1982-ben XII. 18-án, végül 1984-ben XI. 27-én minden mérővonalon azonos időben kezdődött. A vizsgált körzetben tehát az egyes évek időjárási viszonyai alapján (csapadékképződés, tartós fagypont alatti hőmérséklet) tartós hótakaróra december elejétől február végéig lehet számítani. - A hótakarós napok számában (n) az egyes mérővonalak között már nagyobb eltéréseket kaptunk, mint a hótakarós időszak vonatkozásában. 4 év távlatával szabad területen 42 nap, fenyvesekben 46 nap, vörösfenyvesben 49 nap, lombos állományokban 52 nap, végül erdei tisztáson 55 nap volt. A hótakarós napok száma 1982/83-as télen volt a legkevesebb, vegetáció-formáktól függően 31-45 nap, a legtöbb 57-68 nappal pedig 1983/84-es télen.
