Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

168 Bényey Zoltán sebben teljessé tette a vízgazdálkodás feladatszerű és szervezetszerű integrálódását. Ezzel a vízgazdálkodás tevékenységi rendszere - elméleti tükrözésével időben párosulva - két irányból is zárult: - a műszaki-gazdasági-igazgatási aspektusainak szervesen egymásba kapcsolódó és kölcsönhatásban működő elemei valóságos tevékenységi egységgé lettek, és - működésével a szakmai-gazdasági tevékenységek és egy tudományterület egysége alakult ki. Lehetővé vált a vízgazdálkodást végleges érvénnyel akként meghatározni, hogy az „a természet vízháztartásának a társadalom szükségleteivel való optimális összehangolására irányuló, tervszerű, tudományos, műszaki, gazdasági és igazgatási tevékenység" (Dégen 1972).. E változás a vízügyi igazgatás szervezetében és működésében a következő főbb új elemeket hozta: - Az OVH elnökét a kormány ágazati „miniszteri" jogkörrel ruházta fel, (2038/1967. (VII. 11.) Korm. hat.). Ennek két tartalma van: az ágazati gazdaságpolitikai feladatkör és felelősség, továbbá az ágazatirányítási jogkör. Ameddig ezt az ágazatvezető „miniszter" hatáskörének, „hatáskör-bővülésének" fogjuk fel, addig államigazgatási helye és jellege egyértelmű. Ha azonban az irányítási eszközrendszernek, mint ágazati működésnek, ágazatközi kapcsolatnak az államigazgatás hagyományos akár felügyeleti, akár ható-ági eszközrendszerébe illeszkedését kutatjuk, már korántsem ilyen egyszerű a kép, és a kétszeri (1967,1978), sőt azóta az 1985. évi harmadik szabályozás ellenére sem egyértelműen tisztázott a mibenléte. A gazdasági és a szakigazgatási ágazat viszonya, az ágazatfogalom gazdasági (terv, statisztika, szabályozó rendszer stb.) és közigazgatási terjedelme (szakfelügyelet-ágazati ellenőrzés, a hatósági funkció eltérő hatóköre, a rengeteg féle „felügyeleti" fajta stb.), mind azt mutatják, hogy ez az új jogintézmény-csoport máig sem vált közigazgatási jogunk szerves elemévé, elméletileg feldolgozott tagjává (nincs két szakcikk, amelyik legalább a fogalmakat egységesen értelmezné, a működés átfedéseiről már nem is szólva). Ez azonban mitsem változtatott azon, hogy az „ágazatirányítás" - jól-rosszul, hol keresztezve, hol erősítve a hagyományos szakigazgatási felügyeleti és hatósági jogköröket - megindult, s éppen úgy, mint más szakágazatoknál is, nem az alapkódexeket kiegészítve, hanem külön jogszabályok alapján, „hatáskör"-ként nyert megfogalmazást. Ez viszont a vízügyi ágazatnak a közfigyelem újabb feléirányulását és elismerését hozta, az OVH elnökének - akkor már államtitkárnak - az Országgyűlés előtt tartott 1969. július 2-i beszámolója kapcsán. Másik pozitívuma pedig az államtitkári hatáskörrel velejáró „rendelkezés" kibocsátás joga (1968), ami a vízügyi jogforrások szintemelkedését és alanyi hatókörének kiszélesedését hozta meg. - A másik, a jogfejlődést ugyancsak befolyásoló mozzanat e korszakban a vízügyi szervezet differenciálódása. Fő elemei a következőkben foglalhatók össze: Az OVH főhatósági jellegének és ágazatirányító hatáskörének hatásosabb érvényesítése végett ügyrendjéből le kellett választani a központi (országos) érdekű, de operatív jellegű feladatokat, s ezeket országos hatáskörű „középszintű" szervekre kellett átruházni. Ezek kéthárom éven át különféle nevekkel és gazdálkodási típussal váltakoztak, de mindenesetre új, a vízügy szervezése idején és a VT-ben még nem ismert szakigazgatási és vállalatirányító szervtípust fejlesztettek ki a vízügyi szervezetben. Uj vállalatok alakultak, illetőleg kerültek átvételre más ágazattól, részint a vízügyi termelő-kapacitás bővítésére, részint a térség vállalati formában jobban kielégíthető vízgazdálkodási szükségleteinek biztosítására; ez utóbbi cél hozta létre 70-től (egy kivétellel) a regionális vízügyi vállalatokat, részben a térségi víz- és csatornaszolgáltatásra, részint öntözési szolgáltatásra, részint pedig vízépítőipari munkákra.