Vízügyi Közlemények, 1986 (68. évfolyam)
3. füzet - Némethy László: A nagyüzemi sertéstelepeken keletkező hígtrágya kezelése és hasznosítása
A nagyüzemi sertéstelepeken keletkező hígtrágya kezelése és hasznosítása 383 2.2. A KEVITERV-rendszer hibaforrásai A mezőgazdasági üzemek állattartó telepüket általában házilagos kivitelben építik és nincsenek felkészülve arra, hogy a légnyomásos továbbítót sok esetben a magas talajvízállás miatt, kútsüllyesztéses technológiával valósítsák meg. A másik nehézséget a dugulás okozza, amely a továbbítótartályban vagy a csővezetékben fordulhat elő. A kétféle dugulás közül a csővezeték eldugulása valószínűbb, bár ez is ritkán következik be. Elsősorban a felszálló cső alsó végén, csőszükületnél, tolózár és elágazó idomnál. A csővezeték eldugulása különösen télen járhat súlyos következményekkel, mert ha a magasvezetésü csőben megszűnik az áramlás, nagyon hamar és akár teljes hosszban megfagyhat a hígtrágya. A dugulást pedig 1-2 órán belül meg kell szüntetni, mert az állattartó telep folyamatos trágyaeltávolítást igényel, hosszabb kiesés nem engedhető meg. A modellüzemben a továbbítótartály és a szűrőmezők között mintegy 100 m hosszú csővezeték van 0130 mm gyorskapcsolású öntözőcsövekből, 5 m magas oszlopokon. Az eddig előfordult dugulásokat minden esetben azonnal meg tudta szüntetni a kezelő személyzet. Összefoglalva kimondhatjuk, hogy a dugulás veszélyét teljes bizonyossággal nem lehet kizárni. Minimálisra csökkenthető a veszély, ha a csővezeték 100 m-nél rövidebb és minden ürítés után kifújja a légáramlat a folyadék maradványát a csőből, de még így is célszerű, ha a vezeték teljes hosszában megközelíthető egy alkalmasan kiépített, könnyű kezelőhídról. A szűrőfal hibái meghiúsítják a teljes kezelési folyamatot. Különösen veszélyes a laza, hézagos szalmafal, mert azon a sűrű fázis jóformán változatlanul képes átfolyni. Ha viszont túlságosan tömör - mint a szalmabála - akkor változatlanul a szűrőtéren marad, nem képes fölös víztartalmát leadni és így továbbra is kezelhetetlen marad. A szűrőfalat a két acélrostély közé kell betömöríteni, nedvesített szalmából. Ha bálázott szalmát használunk, a bálákat szét kell bontani, a szalmát szétrázni és egyenletesen teríteni. A szűrőegység feltöltésének megkezdése előtt csak kb. 0,5 m magas szalmafalat építsünk be, nedvesítésre a híg fázist használjuk, tiszta vizet használni pazarlás lenne. A helyesen felépített szalmafalon átszivárgó szűrlemény a híg fázishoz hasonlóan áttetsző, opálosan tiszta folyadék. A szalmafalat a szűrőtér feltöltődésével egyidejűleg folyamatosan kell magasítani, úgy, hogy a betöltött sűrű fázis szintje felett max. 0,5 m-rel legyen. Tehát a szalmaszűrő is állandó rendszeres felügyeletet igényel, de gondos kezeléssel legalább el lehet érni, hogy a hasznavehetetlen hígtrágyából felfogjuk és könnyen kezelhető állapotban tároljuk az értékes szervestrágyát. Az automatizálás veszélyei nyilvánvalóvá válnak, ha végiggondoljuk a hígtrágyakezelés technológiai folyamatát. A továbbítótartály feltöltése után le kell zárni a beömlőnyílást, amit egy szintérzékelővel vezérelt motoros tolózárra bízhatunk. A tolózár mozgatómotorját végálláskapcsoló állítja le, midőn a tolózár záróeleme alsó állásba ér. Ezt a szerkezet feszülése jelzi. Ezután működésbe lép az időkapcsoló és az előre beállított pihentetési idő után indítja a kompresszort, amely előállítja a hígtrágya továbbításához szükséges túlnyomást. Ez a folyamat egyszerűen és - látszatra - üzembiztosan automatizálható. De elegendő egy pár cm-es fadarab, amely záródáskor beszorul a tolózár alá, és a továbbító aknában a szükséges túlnyomás nem tud kialakulni. A rosszul záródó tolózáron át előbb a hígtrágya áramlik vissza a fogadó aknába, majd a levegő is ezen az úton szökik, a továbbítótartály folyadékszintje soha sem éri el az alsó kikapcsolási szintet, a kompresszor hiába jár.
