Vízügyi Közlemények, 1986 (68. évfolyam)

2. füzet - Balásházy László-Liebe Pál-Lorberer Árpád-Neppel Ferenc: A vízrajzi tevékenység fejlődése a felszín alatti vizet területén

A vízrajzi tevékenység fejlődése a felszín alatti vizek területén 235 polások, vízkiemelések ismerete is, amelyek között már akkor nagyobb súlyt képviseltek a bányavízemelések. Az 'Országos bányavíz-nyilvántartás' magába foglalta a havonta emelt hozamokat, a fakasztási szinteket és az emelt bányavíz felszíni befogadóját, a bevezetés helyét stb., s a nem karsztos területekre is kiterjedt. Kialakították az ún. „Bakonyi karsztvízk.'sérleti és tájjellemző terület"-et, ahol két közel merőleges szelvény mentén végezték a vizsgálatokat forrásokon és karsztvízszint-megfigyelő fúrásokban, valamint mérték a hidrometeorológiai tényezőket. A budapesti termális karsztrendszer észlelésére a VITUKI 1957-ben építette a Gellérthegyi megfigyelő állomást (VITUKI 1968). Megvalósították a karsztvízszintek műszeres regisztrálását. Az állomás 1968-ig meghatározó jelentőségű volt (Alföldi 1979). Az 50-es évek második felében a Dunántúli-középhegység térségében működő bányák karsztvízkiemelése az egyre vízveszélyesebb mezők termelésbe vonásával folyamatosan növekedett, és egyre fokozódó környezeti károsodásokat okozott. A bányakárok miatt újabb karsztvízszint-észlelő fúrások telepítésére került sor Dorog és Tatabánya környékén, sőt a VITUKI egyes termelő karsztkutak észlelését is megkezdte. Maguk a bányavállalatok is megkezdték saját kisebb-nagyobb hálózataik kiépítését ( Víz y 1962). A 60-as évek elején a VITUKI a Dunántúli-középhegységben kb. 25 db megfigyelőkutat, a Bükkben 1 db, az Aggteleki-karszton 1 db és a Villányi-hegységben 3 db kutat észleltetett. A dorogi és a tatabányai szénbányák, a kincsesbányai bauxitbánya vízkiemelésének folyamatos növekedése, valamint a nyírádi bauxitbánya aktív vízszintsüllyesztésének megindulása a 60-as évek közepére szükségessé tették az egységes regionális karsztvízszint-megfigyelő hálózat építését. A meglevő hálózatok kiegészítéseként 1966-72 között kb. 110 új kutat létesítettek a KFH pénzügyi segítségével. A hálózat 1968-tól lehetővé tette, hogy évente, a január elsejei állapotra vonatkoztatva megszerkesszék a Dunántúli-középhegység karsztvízszint-térképét 1 : 100 000-es méretarányban. Visszamenőleg megszerkesztették az 1958. évi feltételezett állapotot is. A karsztvízszint tendenciózus változásainak bemutatására 1964-től megkezdték a karsztvízszint-differencia térképek szerkesztését és 1980 óta rendszeresen közreadják. A karsztterületek alapvető hidrológiai folyamatainak vizsgálatában a BME Ásvány- és Földtani Tanszékétől 1968-ban átvett és 1985-ig a VITUKI kezelésében levő „Vass Imre" (jelenleg „Papp Ferenc") Karszthidrológiai Kutatóállomás környezetében kiépített „Jósvafő környéki karszthidrológiai kísérleti és tájjellemző terület" töltött be meghatározó szerepet. A területen 1974-ben már 12 forrás bukógátas folyamatos regisztrálását végezték, és több kisebb forrást figyeltek. A Jósvafő környékén a csapadék, a barlangi csepegés, a karsztvízszint és a forráshozam változások jellegzetes idősorát az 5. ábrán mutatjuk be. A kutatások eredményeképpen lehetővé vált a karsztforrások leürülési görbéinek részletes elemzése, a szivornyás leürülés folyamatának megismerése (Maucha 1978), a karsztvízszint és a légnyomás összefüggéseinek feltárása, az árapály jelenség kimutatása. Vizsgálták a vízháztartás minden elemét, felszíni karsztos lefolyás méréseket és a más (pl. Bükk és Mecsek) területeken is bevált nyomjelzési vizsgálatokat végeztek с

Moucha 1977). A 70-es évek elején a vízrajzi adatbázisra alapozva további új karszthidrológiai tudományos eredmény is született, amelyek közül ún. „határcsapadék"-számításon alapuló új karsztos beszivárgás-meghatározási módszere a legismertebb (

Bäcker 1972). A Dunántúli-középhegységben a hévízi és a Budapest környéki hideg-meleg karsztvízkészletek, valamint a nyírádi bauxitbányászat és az eocén-program új bányáinak