Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései

378 Pálfai Imre pókban a teljes csatornahálózatot — a növényzet ilyenkor rendkívül gyors fejlődése miatt — szinte lehetetlen tisztán tartani. A csatornák jó részének vízszállítóképessége ezért csak töredéke a névlegesnek. Kérdéses, hogy nyáron érdemes-e egyáltalán a gaztalanítási munkát elvégezni, s nem volna-e célravezetőbb valamilyen „totális", a növényzetet gyökerestől eltávolító módszerre áttérni? A belvízi művek fenntartásában mutatkozó elmaradás fő oka az, hogy a megnövekvő feladatokhoz az anyagi erőforrások és a technikai eszközök a szükséges mértékben nem álltak és ma sem állnak rendelkezésre, de a gazdasági szabályozók sem ösztönzik eléggé a fenntartási munkák elvégzését. A belvízi állami főművek fenntartására és üzemeltetésére fordítható összeg évről évre valamelyest növekedett ugyan, de ez a növekedés jobbára csak az áremelkedésből eredő többletköltségek fedezésére volt elegendő. Az 1984-ben fölhasználható összeg mintegy 400 millió Ft, beleértve a szivattyútelepek és más építmények fenntartását és üzemeltetését is. Ez a művek nyilvántartott állóeszköz értékének 2,2%-a, ami megfelelő arány volna, azonban a nyilvántartott érték régen túlhaladott, közel sem tükrözi a mai árviszonyokat. Felmérések szerint a rendelkezésre álló évi fenntartási-üzemelési keretösszegnek legalább a kétszeresére volna szükség ahhoz, hogy belvízi főmüveinket a kívánalmaknak megfelelően lehessen fenntartani és üzemeltetni. Az anyagi feltételek biztosításán túl az eddigieknél jobban kellene gondoskodni a technikai eszközök korszerűsítéséről, fejlesztéséről (ipari célgépek kellenének), a csatornák és műtárgyaik fenntartását szolgáló gépláncok kompletté tételéről, a szervezés színvonalának emeléséről, végső soron a gépi munkák hatékonyságának növeléséről. A körvonalazott anyagi és technikai feltételekkel biztosítani lehetne — az évi kétszeri kaszálás mellett — az 5—8 évenként kívánatos iszapolást. Nem ártana felülvizsgálni azon gazdasági szabályozó helyességét, amely szerint fenntartási munkáknál a kivitelezői haszon 6%-nál több nem lehet (beruházási munkáknál ilyen korlátozás nincs). Legalább a kettős hasznosítású műveknél ösztönzőbb szabályozást kellene bevezetni. A társulati, az üzemi és a tanácsi kezelésben lévő csatornák megfelelő állapotban való fenntartása nem kevésbé fontos, mint a főműveké. A gondok ezeknél is hasonlók, bár - e csatornák kisebb méretei miatt — itt egyszerűbb megoldások is alkalmazhatók. A talajcsőhálózatok — ha azokat szakszerűen tervezték és kivitelezték — rendszeres fenntartási munkát általában nem igényelnek. A gyűjtő és kitorkolló aknákat azonban időnként ki kell tisztítani. A nyíltgyűjtős rendszereknél a nyílt csatorna gaztalanítását és iszaptalanítását nehezítik a talajcső-kitorkollások. A szívó- és gyűjtőcsövek feliszapolódásra vagy okkeresedésre hajlamos talajok esetén helyenként eldugulhatnak. Ennek megelőzése céljából a talajcsőhálózatot 5-10 évenként célszerű átöblíteni. Ez drénmosó géppel, vagy egyszerűen a víz visszaduzzasztásával és gyors levezetésével oldható meg. Hazai tapasztalataink erre vonatkozóan még nincsenek. Végül hangsúlyoznunk kell, hogy bármennyire is fontos a vízrendezési müvek fenntartása, mégiscsak a fejlesztés az elsődleges, mert elavult rendszerek, szűknek bizonyuló hálózatok fenntartása nem oldja meg a problémákat.