Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései

374 Pálfai Imre és a helyi gyakorlati szakemberek tapasztalata, s ezáltal bizonyos gazdaságossági szemlélet is kifejezésre juthat. A rendszeren belüli részvízgyűjtő területekre korrekciós tényezőkkel lehet áttérni. Ezekkel számításba vehetők a vízgyűjtőterület nagyságában, alakjában, átlagos esésében, a talajadottságokban, a talajvízviszonyokban, a művelési ágak arányában és — nagyobb rendszereknél — a csapadékeloszlásban megmutatkozó különbségek. Ezt a korrekciós módszert alkalmazzuk az alapérték előállításakor is akkor, ha belvízmérési adatok a rendszerre nem állnak rendelkezésre, csak az érintett tájegységre. További korrekciós szorzók alkalmazása szükséges a rendszer vagy a részöblözet fejlesztése során tervezett (várható) változások lefolyást módosító hatásának figyelembevételére. Mindenekelőtt az üzemi és a belterületi vízrendezés mértékében és színvonalában, valamint az öntözött területek arányában bekövetkező változásokra kell gondolni. A vázolt módszer kidolgozásának egyik sarkalatos problémája az, hogy a belvízi elöntések megszűnése folytán, amely a korszerűen végrehajtott üzemi vízrendezés feltételezhető következménye, a lefolyási csúcsban milyen mértékű növekedés keletkezhet. Eddigi vizsgálatainkkal nagy általánosságban azt állapíthattuk meg, hogy ha az elöntésbe kerülő vízmennyiség folyamatosan lefolyna, akkor ez — a korábbiakhoz képest — kb. kétszeres lefolyási csúcsot eredményezne. Nagy kérdés azonban, hogy a talajok fizikai, esetleg kémiai javításával és a drénezéssel megnövelt, szabályozható tározó kapacitása mennyire képes a tábláról való lefolyást csökkenteni, s például fagyott talajon érvényesül-e ez a csökkentő hatás, vagy sem? Erre megnyugtató választ alighanem csak több belvizes év tapasztalata után lehet majd adni. Minden módszerre érvényes, hogy a felszíni lefolyáson kívül a felszín alatti hozzáfolyást is számításba kell venni, ami gyakorlatilag a folyók mellett keletkező fakadóvíz hozamának a meghatározását jelenti, ugyanis a talajvízhozam — a felszíni lefolyás csúcsértékeihez viszonyítva — rendszerint elhanyagolható. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a mértékadó fajlagos belvízhozam meghatározására a sokféle próbálkozás, a régóta folyó fáradságos munka ellenére máig sem alakult ki végleges, általánosan elfogadott, egyértelmű módszer. Az új és egyre növekvő igények kielégítése érdekében minden bizonnyal még sokáig foglalkoznunk kell a teljesítőképesség fokozásával. Belvízrendszereink fajlagos teljesítőképességének egyre növekvő értékeit jól mutatja az országos átlag 1940—80 közötti változása (5. ábra). Az egyes rendszerek teljesítőképessége 1980 végén — néhány kiugró adattól eltekintve — 0,013 m

3/s.km

2 és 0,065 m

3/s.km

2 között volt. Mivel ma még az esetek többségében nem a végleges (ideális) értékekre méretezünk, hanem az igények és a gazdasági lehetőségek mérlegeléséből kiadódó alacsonyabb értékekre, a belvízi művek kialakításánál arra kell törekednünk, hogy azok teljesítőképessége szükség esetén praktikusan növelhető legyen. A teljesítőképesség végső soron ideiglenes megoldásokkal, a belvízvédekezés során is növelhető. 7. Síkvidéki területek talajcsövezése Hazánkban a talajcsövezést először a dunántúli dombvidékek völgyfenéki vízviszonyainak rendezésénél alkalmazták szélesebb körben. Síkvidékeinken a talajcsövezés csak az 1970-es években kezdett tért hódítani. Jelentősebb építési ütem az évtized végére, illetve a 80-as évek elejére alakult ki. A talajcsövezési munkák súlypontja fokozatosan az Alföldre helyeződött át. Az utóbbi években talajcsövezett területek nagyobb része itt található. A síkvidéki talajcsövezés egyre növekvő ütemét a III. táblázatván közölt Csongrád megyei adatok jól jellemzik.