Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)
3. füzet - Pálfai Imre: A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései
372 Pálfai Imre a tűrési idő télen és kora tavasszal 1—2 hét, nyáron 1—3 nap. E tág határok miatt felvétele meglehetősen bizonytalan. A legtöbb bizonytalanság azonban a lefolyási tényező megállapításában van. Az évi átlagos lefolyási tényezőnek a domborzati adottságoktól, a talajviszonyoktól és a növénytakarótól függő összetevőire, valamint a havi lefolyási tényezőkre számítási segédletek készültek, de ezek nagyon kevés hazai mérési eredményre támaszkodnak, s figyelmen kívül hagyják az egyik fontos befolyásoló tényezőt, a talajvíz mélységét. Elvileg is kifogásolható a lefolyási tényezőt (egy adott helyen és hónapban is) állandó értékként kezelni, mert az, elsősorban a talajvízszint sokéves ingadozásából következően igen tág határok között változik, azaz valószínűségi változóként viselkedik. Viszonylag a legkevesebb gond az összegyülekezési idő meghatározásával van, bár ez sem teljesen problémamentes. Az összegyülekezési idő a terepen és a csatornahálózatban való vízmozgás sebességéből és a megfelelő úthosszakból számítható. A terepi vízmozgás sebességét csak durva becsléssel, a csatornahálózatban kialakuló sebességeket pedig csak fokozatos közelítéssel lehet meghatározni. Összetett, bonyolult hálózatoknál a mértékadó útvonal kijelölése sem teljesen egyértelmű. Az összegyülekezési idővel azonos időtartamú csapadék tetszőleges előfordulási valószínűségű értékét egy-egy állomásra meghatározhatjuk az erre a célra kidolgozott (megszerkesztett) csapadékvalószínűségi függvényekből, illetve segédletekből. Ezekkel az a baj, hogy a hó-csapadékot a lehullás napján veszik figelembe, holott lefolyás az olvadás során keletkező hőiéből lesz. Kidolgozták ugyan a hóolvadásből származó napi vízmennyiségek számításának közelítő, a hótakaró vízegyenértékének csökkenésén alapuló módszerét, az előállított csapadékvalószínüségi függvények azonban közvetlenül nem állnak rendelkezésre, azokat „bedolgozták" — a (4) összefüggés felhasználásával — a fajlagos vízhozam-valószínűségi függvényekbe, melyeknek állandóit 50 belvízrendszerre ki is számították, nagyobb rendszereknél figyelembe véve a csapadék egyenlőtlen területi eloszlásából eredő hatásokat is. A mértékadó fajlagos belvízhozam számítására vonatkozó, fentiekben ismertetett módszer elvi problémái, az egyes tényezők számszerű értékének meghatározási bizonytalanságai és a számítástechnikai nehézségek miatt a gyakorlatban szívesebben használnak becsléses eljárásokai, egyszerűbb segédleteket. Ilyen például az a táblázat, melyet 1954-ben a Vízgazdálkodási Keretterv-vázlat készítésekor — a gyakorlati szakemberek tapasztalatait felhasználva állított össze egy szakértői bizottság. Ebben a táblázatban a javasolt fajlagos vízszállítási értéktartományok a vízgyűjtőterület nagysága, sík vagy lejtős domborzata, kötött, középkötött, vagy laza talaja, végül a téli félévi csapadékösszeg 50 évi átlaga szerint vannak csoportosítva. A fajlagos vízszállítás meglehetősen tág értékhatárain belüli választást a táblázathoz fűzött, a vízgyűjtőterület talajának további jellemzőire és a talajvízállásra vonatkozó megjegyzések segítik elő. A táblázatban szereplő vízszállítási értékek — a keretterv-vázlat szövege szerint — a nagyobb vízgyűjtők esetében 8—10 évi, a kisebbeknél 4—8 évi gyakoriságiak. A mértékadó fajlagos vízhozam közelítő számítására a VÍZITERV-nél több házi segédlet készült. Az első — 1961-ben — az ún. gazdaságossági méretezési módszert írja le. Ezzel a módszerrel vízháztartási egyenletszerűen állapítható meg a naponta keletkező belvízből a különféle kiépítésű rendszerek esetén levezetett, és a területen tározódó vízmennyiség, utóbbiakból pedig a mezőgazdasági terméskiesés. A belvíz okozta terméskiesések és különféle kiépítésű levezető rendszerek költségeinek összevetésével meghatározható az optimális kiépítési mérték (a mértékadó fajlagos vízhozam). Ezzel a módszerrel az 1960-as években több belvízrendszert méreteztek, s az eredményeket fölhasználva egy olyan segédletet állítottak össze (1969-ben), amelyből a gazdaságos fajlagos kiépítés — 50 km 2-nél nagyobb vízgyűjtőterület
