Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései

362 Pálfai Imre fokozatos mentesítésével időszerűvé és szükségessé vált a belvizek kártétele elleni védelem is. Az ennek érdekében megindult nagyszabású vízrendezési munkálatok eredményeként a múlt század végére már nagyjából elkészültek azok a belvíz-levezető főcsatornák, amelyek a mai csatornahálózatnak is gerincét képezik. Azóta szinte megszakítás nélkül folyik a hálózat bővítése és a csatornák vízszállító-képességének fokozása, valamint a belvízi szivattyútelepek számának és kapacitásának növelése. A belvízcsatornák összes hossza 1984-ben megközelítőleg 42 000 km. Ez tulajdonjogilag — közel azonos arányban — megoszlik a vízügyi igazgatóságok, a vízgazdálkodási társulatok és a mezőgazdasági üzemek között. Általában a belvízcsatornahálózat a befogadója a beépített területek csapadékvíz-elvezető csatornáinak is, amelyek összes hossza kb. 13 000 km. A belvízcsatornákon elvezetett víz rendszerint gravitációsan, az árvízvédelmi töltésekbe épített zsilipeken keresztül jut a folyókba, ha azok vízállása alacsony; magasabb vízállásnál, s különösen árvízi időszakban azonban sok helyen csak szivattyús átemeléssel. A torkolati szivattyútelepek összkapacitása 1984-ben kb. 600 m

3ls. A belvizek elvezetését egyes körzetekben közbenső esésnövelő szivattyútelepekkel is segíteni kell. A lényegében csatornahálózatból és szivattyútelepekből álló belvízrendszerek teljesítőképességét — bizonyos esetekben — belvíztározók is fokozzák. A belvízrendszerek csak akkor működnek hatékonyan, azaz csak akkor teljesítik megfelelően feladatukat, ha a fölösleges (káros) vizek maradéktalanul és kellő gyorsasággal eljutnak az utolsórendű csatornákba. Ehhez a mezőgazdasági üzemi területek, végső soron a mezőgazdasági táblák hathatós vízrendezésére is szükség van. Az ilyen célú tervszerű beavatkozások a mezőgazdaság szocialista átszervezését követően kezdődtek meg, de komplex, a szűkebben értelmezett vízrendezésen kívül a területrendezést és a talajjavítást is magába foglaló, korszerű megoldásokról és jelentősebb ütemű előrehaladásról csak az 1970-es évek közepétől kezdve beszélhetünk. A korszerűen vízrendezett, síkvidéki terület 1984-ben mintegy 3000 km

2-re tehető, melyből 500 km

2-en alkalmazták a talajcsövezést (drénezést). A komplex üzemi vízrendezés a fölös vizek elvezetése mellett alkalmas a csapadékkal való ésszerűbb gazdálkodásra, a szükséges vízmennyiség helybentartására is, és megteremti a lehetőséget az öntözéses gazdálkodás bevezetésére. A síkvidéki vízrendezés fejlesztésére a legutóbbi három tervidőszakban hozzávetőlegesen az 1. táblázatban feltüntetett beruházási összegeket fordították, illetve fordítják. I. táblázat Síkvidéki vízrendezés fejlesztésére fordított összegek Tervidőszak OVH Társulatok Üzemek Tanácsok Összesen Tervidőszak millió Ft IV. (1971—1975) 0,7 1,5 0,5 0,2 2,9 V. (1976—1980) 0,8 1,7 2,0 0,3 4,8 VI. (1981—1985) 1,5 2,1 5,6 0,5 9,7 Az üzemi vízrendezés előbb említet ugrásszerű fejlődését ezek a számok is jól mutatják. A társulati és az üzemi vízrendezés beruházási költségei az állami támogatással együtt értendők. A támogatás mértéke 60—70%-os volt. A beruházási költségeken kívül jelentős költséget igényel a korábban megépített vízrendezési művek fenntartása és üzemeltetése is. Az OVH, a társulatok és a tanácsok erre a célra tervidőszakonként közel ugyanannyi összeget fordítanak (fordíthatnak), mint beruházásokra. Az üzemi művek fenntartási költségeire még közelítő adataink sincsenek.