Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)

1. füzet - Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás fejlődése. II. rész

A vízügyi szakigazgatás fejlődése 63 időszakban társulati úton fejeződött be - többek között — az Ecsedi-láp lecsapolása, a Rétköz vizeinek szabályozása, a Körös-völgyi belvízrendezés. 1913-ban a tiszai és dunai vízszabályozó társulatok már kereken 38300 km

2 terület védelméről gondoskodtak, ami az ország hajdani vízborításainak 98%-a volt (Ihrig 1973). A századfordulótól az Országos Vízépítési Igazgatóság alkalmazottai Kvassay közvetlen munkatársaiból, a kultúrmérnökökből kerültek ki. Ők irányították a kizárólag folyammérnöki tevékenységet ellátó dunai és tiszai osztályokat is. A nagy feladatok végrehajtása közben kialakult egységes szervezet fokozatosan megmerevedett. Ehhez természetesen hozzájárult az első világháború, a munkalehetőségek csökkenése, a gazdasági problémák fokozódása is. 3.2. A központi vízügyi szakigazgatás kialakulása ( 1919—48) A Tanácsköztársaság idején —rövid időre — sor került a központban az új vízügyi szervezet létrehozására. A Földművelésügyi Népbiztosság fennhatósága alatt Vízgazdálkodási Osztályt szerveztek, amely adminisztratív és műszaki feladatokat egyaránt ellátott. Az Al-Duna-szabályozás, a folyami kikötők ügye, a halászati igazgatás ismét a vízügyhöz került, azonban a közegészségügyi mérnöki szolgálatot és ezzel együtt a vízellátási-csatornázási munkák irányítását nem sikerült visszavenni. Az új központi szervezet 11 ügyosztályból állt, a vizek kártételei elleni védekezéstől kezdve az ipari és mezőgazdasági vízhasznosításig az egész szakterületet igyekezett összefogni. Az egységesítés lehetőséget adott a specializálódásra is. A kultúrmérnöki irányítástól különvált az öntözésügy, és a vízrajzi osztálytól elkülönült a vízerőkkel foglalkozó ügyosztály (

OL L. 6.2094/1919). A Vízgazdasági Osztály vezetésével Bogdánfy Ödönt bízták meg, aki ekkor a Budapesti Kultúrmérnöki Hivatal vezetője volt. Munkatársai az V. főosztályból és az Országos Vízépítési Igazgatóságból kerültek ki. Kvassay Jenő é

s közvetlen munkatársai azonban — részben idős koruk miatt — kiváltak a vezetésből. A központ tevékenységében a vízerőkészlet felmérésének befejezése és új vízerőhasznosítási tervek készítése volt jelentős, a területi munkát pedig a Duna-Tisza-csatorna tervezett építése határozta meg. Ennek érdekében térképezések folytak, és a Budapesti Kultúrmérnöki Hivatal lecsapolásokat végzett a leendő csatorna nyomvonalában. A folyammérnöki, kultúrmérnöki hivatalok és a társulatok szervezetében nem következett be változás (Károlyi 1969). A két világháború közötti időszakban az ország gazdasági fejlődése a korábbiakhoz képest eltérő körülmények között folyt. Magyarország területe 1 /3 részére csökkent, az új határok között a mezőgazdasági termelés jelentősége megnőtt. Az ország jobban rá volt utalva a külkereskedelemre, mint a korábbi időszakban. A nyersanyagból behozatalra szorult, aminek kiviteli ellenértékét csak a mezőgazdaság fejlesztésével lehetett biztosítani. A gazdasági helyzetet a háborús kártérítések súlyosbították. Nagyobb beruházásokra, hosszú távon megtérülő munkákra nem volt lehetőség. A gazdasági helyzet alakulása megváltoztatta a vízügyek fejlődésének feltételeit is (Magyarország története 1978). A mezőgazdaságilag hasznosítható területek védelmére a korábbinál is nagyobb gondot kellett fordítani. Mivel legtöbb esetben csak egyes folyószakaszok tartoztak az ország területéhez, sőt a határok az ártereket is megosztották, valamennyi folyószabályozási, ármentesítési és egyéb munka alkalmával nemzetközi együttműködésre volt szükség. Korábban egy-egy folyó szabályozása a magyar hatóságok döntésétől, az oszág anyagi helyzetétől függött, most