Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)

1. füzet - Kovács György: A vízkészlet-gazdálkodás tudományos alapjai

10 Kovács György helyett a ténylegesen elhasznált vízmennyiség (esetleg annak valamilyen biztonsági tényezővel növelt értékét) vessük össze a hasznosítható készletekkel. A vízmérlegnek ez az új — a korábbinál reálisabb és gazdaságosabb — értelmezése a vízkészleteknek eddig nem alkalmazott csoportosítását teszi szükségessé. Nyilvánvaló, hogy egy vízgyűjtő felső szakaszán, ahol csak a helyben keletkező készletek állnak rendelkezésünkre, ezeknek meghatározott biztonsággal hasznosítható hányada jelenti az itt települő igénylők számára szolgáltatható frissvíz mennyiség felső korlátját. Megfelelő tisztítással csupán azt érjük el, hogy ez a helyi készlet többször is felhasználható — természetesen figyelembe véve a megelőző használók által elfogyasztott víz készletcsökkentő hatását — azonban egyetlen igény sem haladhatja meg a helyben képződő készlet hasznosítható hányadát. A nagy vízgyűjtők alsó szakaszain azonban a felülről érkező, ún. átfolyó készlet — sőt annak a meghatározott biztonsággal várható minimuma is — a legtöbb esetben többszörösen meghaladja a legnagyobb használók frissvíz igényét is. A vízkivétel tehát mennyiségileg alig korlátozott, csupán az átfolyó víz további tisztítására alkalmas minőséget kell fenntartanunk a visszavezetett használt vizek megfelelő kezelésével. Ennek az elvnek a felismerése figyelmeztet arra, hogy nem alakíthatjuk ki egységesen az országos vízmérleget, hanem külön mérleget kell meghatároznunk minden vízgyűjtő felső szakaszára a helyi készleteket összevetve az ott jelentkező igényekkel és külön az átfolyó készletek mérlegét. Minthogy a helyileg jelentkező vízhiány csak mennyiségi szabályozással — tározással vagy átvezetéssel — hárítható el, az is megfontolandó minden új telepítésre vonatkozó döntés során, hogy a készletek növelése, vagy az igénylőknek másutt, átfolyó készletek mentén való elhelyezése kínál-e gazdaságosabb megoldást. Ez a megfelelő telepítési politika jelenti az igények első — a területi eloszlást befolyásoló — szabályozását. A víz felhasználásával nemcsak a jelentkezési helyét, hanem mértékét is befolyásolhatjuk. Megszüntethetjük a fölösleges, pazarló használat és a szétosztás során keletkező veszteségeket, továbbá csökkenthetjük a természetes rendszerből elvonandó friss víz mennyiségét, éspedig kétféle beavatkozással: — a vízhasználó rendszerén belül a már használt vizet megfelelő tisztítás után visszaforgatjuk, ezzel elégítve ki azokat az igényeket, amelyeknek minőségi követelménye ezt lehetővé teszi; — a technológia módosításával csökkentjük a termékegység előállításához (egységnyi terület öntözéséhez, illetőleg kommunális vízhasználatot vizsgálva egy fő ellátásához) szükséges víz mennyiségét. A veszteségek csökkentése és a pazarlás megakadályozása minden esetben indokolt, hiszen ezzel nemcsak a vízkészletek terhelését csökkentjük, hanem a termelő berendezések üzemköltségét és enegíafelhasználását is, növelve egyben azok kapacitásának jobb kihasználását. A visszaforgatás — ami csak részben az igényszabályozás eszköze, hiszen a használt víz tisztítását teszi szükségessé és ezért a készlet minőségi szabályozásának is tekinthető — valamint a víztakarékos technológiák bevezetése minden esetben beruházási és üzemi ráfordítást igényel. A visszaforgató rendszer kiépítése, a rendszeren belüli tisztítás, valamint a visszakapcsolás munka- és energiatöbblete, illetőleg a technológia váltásához szükséges beruházás és az új technológia esetleg költségesebb üzeme, vagy romló hatásfoka — mint például a víztakarékos hűtőrendszerek esetében — adja azt a költségnövekedést, amelyet az eredménnyel — a vízkészletet növelő beruházás elmaradásából és a kisebb mennyiségű elfolyó víz tisztításából adódó megtakarítással — kell összevetnünk annak eldöntése érdekében, hogy adott esetben a vízkészlet-gazdálkodás melyik formája, vagy azok milyen kombinációja a leggazdaságosabb megoldás. A helyi