Vízügyi Közlemények, 1980 (62. évfolyam)

3. füzet - Erdélyi Mihály: A Középső-Tiszavidék vízföldtana és rétegvizeinek dinamikája

A középső Tisza-vidék vízföldtana 413 Körös melléke). Az ilyen területen a talajvíz a helyenként 20 m-re is megvastagodó löszös agyagos üledék homokosabb lencséiben van. Víztükre leginkább feszített, vegyi jellege pangásra utal (Sümeghv 1929—32, Rónai 1972). Ha itt a nyomásszint és a felszín közötti távolság kisebb, mint a kapilláris emelkedés sávjának vastagsága (állandóan, vagy az év egy részében), a kapillárisán emelkedő víz elpárologtatásával a talajban sók halmozódnak fel. Ez a folyamat gyors a meleg sivatagokban, de nálunk, a szemiarid alföldi medencében sem elhanyagolható, különösen, ha geológiai időben számolunk. Ezzel eljutottunk a felszíni káros só felhalmozódás egyik forrásához. Ezt az egyirányú sóforgalmat eddig nem nagyon vettük figyelembe, mert nem gondoltunk arra, hogy bármely kicsiny évi sómennyiség elegendő idő alatt tekintélyes elsósodás oka lehet. Már 70 éve annak, hogy Treitz Péter felismerte e jelenséget. A felszínközeli geológiai (6. és 10. ábra) és hidrodinamikai viszonyokból, meg az öntöző víz minőségének rohamos romlásából következik, hogy az É-Tiszántút mélysíkfán a talajvíz szintjének mesterséges növelésével nagy, eddig el nem sósodott terület kerülhet veszélybe, ha a talajvíz mélysége a kapilláris emelkedés magasságát megközelíti vagy eléri, mert a víz az altalajban alig mozog, a jó vízvezető réteget nem éri el, a függőleges pozitív gradiens miatt lefelé nem is szivároghat el. Ez területünk egyik legfontosabb problémája a felső rétegvíz nyomásának helyenként már rohamos csökkenése és minőségének most még lassú romlása mellett. Területünkön a talajvíz a nem homokos részeken általában nyomás alatt van. A fúrólyukban az elért vízszint néhány decirnétert emelkedik, de néha meghaladja az egy métert is. A talajvízszint évi ingadozása a folyóktól és öntözésektől nem zavart területen 1—2 m. A sokévi ingadozás 4 — 7 m, legnagyobb a lösztáblákon, legkisebb a homok területeken. A Tiszától távolodva a talajvízszint ingadozása gyorsan és jelentősen csökken s 1—2 km-re már alig észlelhető (Rónai 1972). A közepes talajvízszint igen nagy területen a 3 m-es felszínalatti mélységet nem éri el (Rónai 1972). A löszös iszapos felszínközeli üledékben a kapilláris emelkedés sávja 1,5—2,5 m. Ismeretes, hogy éppen a löszös területeken a legnagyobb a talajvíztükör ingadozása. Ebből következik, hogy a 3 m-nél mélyebb közepes talajvíztükör területein már kicsiny emelkedéssel elérheti a vízszint a kritikus mélységet, belejuthat a kapilláris sávba és megindulhat alulról az egyirányú sószállítás. A szikesek legnagyobb része ott van, ahol a talajvíz átlagos szintje nem mélyebb 2 m-nél (Rónai—Boczán). Az alföldi lösz ritkán vastagabb 3 m-nél. Lefelé fokozatosan megy át iszapos finom homokba. Ennek áteresztő képessége kicsiny, tehát a talajvízszint emelkedését (öntözés) nehéz megakadályozni, vagy a talajvízszintet szabályozni, vagy a már meglévő talajvíz púpot megszüntetni, akár függőleges kutas, akár vízszintes drénezéssel. A termékeny lösztalaj öntözése a leginkább gazdaságos, de itt a legnagyobb az elsósosdás veszélye, mert egyrészt a talajvíz kis emelkedése elérheti a kritikus zónát, másrészt a lösz finom iszapos homokos altalajának kedvezőtlen szivárgási tulajdonságai miatt a talajvízszint szabályozása csaknem lehetetlen. A kék homok mind természetes állapotban, mind tarozás és öntözés esetén a terület legfontosabb hidrogeológiai tényezője. Éppen ezért szükséges térbeli helyzetének és hidrológiai tulajdonságainak elemzése. A kék homok agyagos iszapos fedője a Tiszától távolodva vastagodik (6. és 15.