Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)

2. füzet - Gergely István: Az 1879. évi szegedi árvíz százéves évfordulóján

166 Gergely István a szörnyű pusztulást! Széchenyi Istvánnak, az alföld parasztságát földhöz juttató, messzetekintő gazdasági koncepciója, Vásárhelyi Pálnak, a reális, műszaki-tudományos alapokon nyugvó vízügyi tervei lehetőséget kínáltak erre. „Sohasem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit" mondta Jókai Mór. Ez a ragaszkodás, a törhetetlen élni akarás emelte ki — szó szerint — a sárból az ősi várost. Megmozdult az ország, áramlott a segítség egész Európából. Lechner Lajos tervei alapján, korszerű szempontok szerint újjáépült a város. Kialakult a gyűrűs-sugaras szerkezete, a körutak, az új városrészek, megépült a biztonságot adó partfal és körtöltés. Főnix madárként, hamvaiból feltámadva, új köntösben indulhatott meg a fejlődés útján. Szeged azóta másfélszázezres nagyváros lett és nemcsak szűkebb környezete, hanem Csongrád megye, az Alsó-Tiszavidék társadalmi-gazdasági központjává vált. A város az ország egyik jelentős ipari centrumává nőtt, jelentős részben az algyői olajmező feltárását követően, de egyéb iparágakban is a tudatos fejlesztési politika nyomán. A mezőgazdaság szocialista átszervezésével, az iparszerű termelési mód elterjedésével a megye az ország zöldségellátásának, de a mezőgazdasági termelés szinte valamennyi ágazatának egyik legfőbb bázisa lett. Szeged szelleme, az egyetemek, a felsőoktatási intézmények, az országos jelentőségű kutatóintézetek által egész hazánkra kisugárzik és határainkon túl is öregbíti a magyar tudomány hírét-nevét. Szeged nevének hallatára eszünkbe jut a szőke Tisza is, a hömpölygő folyó, amely nemcsak haragosa árvízkor a városnak, hanem bölcsője is a völgyében élő népnek. Ha igaz ez, hogy a folyó feltételét adta az emberi letelepedésnek, méginkább igaz, hogy ma jövőnk egyik alapja. Oltja a lakosság, az ipar, a mezőgazdaság szomját, széles hátán hordja a hajókat, forgatja az áramot termelő turbinákat. S mindannyionk feladata, hogy ez a Tisza — Tisza maradjon! Ezért az egyes embernek éppúgy, mint a kisebb vagy nagyobb közösségeknek kötelessége, hogy vizének tisztaságát megőrizzük, hogy féktelen áradása ne reszkettesse az itt élőket. Ügy kell szabályozni, úgy kell kordába szorítani, sáfárkodni óriási kincsével, hogy azzal a jövő század kritikáját is kiálljuk. Embernek való munka ez, mert a folyó, a természet megmutatja erejét és a napjaink előtt elmúlt februári, márciusi hetek, a nagy, rekordokat döntő árhullámok, belvizek is bizonyítják, hogy képes leckét adni a Tisza. E helyről is tiszteletemet, köszönetemet fejezem ki a védekezőknek, annak a sokezernyi embernek, akik az idei árvédekezési munkában részt vettek. Azért, hogy hóban, fagyban és szélviharban, a töltéseken járhatatlan sárban, szinte embertelen körülmények között dolgoztak a töltések veszélyeztetett szakaszain, küzdöttek a folyóval, vigyázták a gátakat, hogy mögöttük nyugodt mederben folyhasson az élet, a termelő munka. S aki a békére készül, annak készülni kell a háborúra, mondták a régiek, így van ez az árvízzel is. A most folyó ötéves tervben csaknem 300 km hosszúságú töltést erősítünk és építünk. A védekező szervezet fejlesztésével, ütőképességének erősítésével, népgazdaságunk számottevő anyagi áldozatával törekszünk arra, hogy ritkuljanak az ilyen esetek, az árvizektől biztonságban érezhessük magunkat. És ez a 100 évvel