Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)

1. füzet - Egerszegi Gyula: A szennyvízbírság a vízminőség-védelem szolgálatában

Mantuäno József hozzászólása 117 még inkább 2,5 m-rel javasolja leszállítani. Ha a csatornákban átlag 0,6 m vízoszlopot tételezünk fel, a csatornafenék átlagosan 2,6—3,1 m mélyre kerül, a kitorkolásnál már ez a vízmélység 4,1—4,7 métert tehet ki, ami két hátránnyal jár. Egyrészt számottevő hasznos területet von el a műveléstől, másrészt, ha a talajadottság olyan, hogy ezzel a mélységgel átvágják a kötött agyagos réteget, és a csatornafenék a lazább, finomabb szemcséjű homokba kerül, a fenntartás komoly nehézségeket fog jelenteni. Nem említve, hogy az aránylag sekély méretű termőréteg 1—2%-os lejtőjű kialakításánál hosszú ideig egyenlőtlenné válik a talaj; és az általános talajplanírozás is komoly befektetést jelent. Figyelemmel a jelenleg alkalmazott 0,8 — 1,3 km

2 kiterjedésű táblákra, a táblaszélesség az idézett 100 m-nek a többszöröse, így a tervezett csatornamélységnél lényegesen többre van szükség, ami már a reális megvalósíthatóság határán messze túl jár. Meggondolandó, hogy a részletes terep és talajvizsgálatok figyelembe vételével le kell mondani nagy kiterjedésű területeken az erőgépek csábító művelési lehetőségeiről, és a körülményekhez jobban alkalmazkodó kisebb táblameretekhez visszatérni, ahol a táblahatárokat a lehetőségekhez a mikrodomborzat mélyebb részeihez illeszti, mint ahogy annak idején az árasztó és csörgedeztető öntözéseknél az öntöző és lecsapoló hálózatot a részletes magassági felmérés alapján a mikrodomborzathoz igyekeztek hozzá idomítani. A tanulmány második fejezetében igen szemléletesen, szigorú logikával vizsgálja akár a csapadék, akár az öntözés formájában bekerülő víz mozgásjelenségeit és annak a szikesedésben való szerepét. E szerint azt kell elérnünk, hogy a talaj alsó rétegéből, főleg a talajvízből, a felső rétegbe kapillaritás és párolgás lehetőleg ne szállítson vizet. Egyrészt, hogy így lehessen biztosítani a szik kimosását, másrészt megakadályozni a párolgás révén a felső rétegekbe szállított sók besűrűsödését. Azt a talajvíz-egyensúlyi mélységet, ahonnét már nincs káros felfelé való vízmozgás, a mi párolgási viszonyaink mellett 2,0—2,5 m-ben becsüli. így elérhető lenne a felső termőréteg védelme a szikesedéssel szemben és kimosás révén a szikes felszín lassú kilúgozódása is. Természetesen aszályos időben a talajban keletkező vízhiányt öntözéssel kell pótolni. Ennek a gondolatnak végső következménye a talajvíznek 2,0—2,5 m mélyen való tartása, amely egybe esik a nagy kiterjedésű táblák lecsapolási lehetőségével. Az elgondolás kétségtelenül helytálló ott, ahol függőlegesen és vízszintesen olyan homogén talajról beszélhetünk, amelyben a vázolt és kívánt vízmozgás létrejöhet. Sajnos a mi öntéstalajaink ezzel szemben korlátozott kiterjedésben tekinthetők ilyen értelemben homogénnek. A Tiszántúl mintegy 30 éve megindult öntözésfejlesztése általában emelte a talajvíz mélységét, azonban még így is a talajvíz nagy kiterjedésű területeken lényegesen 2,0 m alatt van. Tehát elsősorban nem a talajvíz lesüllyesztésére kell törekedni, hanem az öntözés révén előálló lassú emelkedés csökkentésére. Természetes, hogy a tiszántúli változatos talajadottságoknál vannak olyan területeink is, ahol a talajvíz emelkedése elérte, vagy túl is haladta a kritikus egyensúlyi mértéket. Az elmondottak miatt elgondolkoztató, hogy a tanulmányban vázolt talajvízsüllyesztést általánosan alkalmazható irányelvnek leliet-c tekinteni. Maga a szerző is hangsúlyozza, hogy a talajfajtáktól, a termőrétegek alatti áteresztő képességtől, rétegzettségtől függően sokféle műszaki megoldás lehetséges.