Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

4. füzet - Bognár Árpád-Szilágyi Endre: Árvízi előrejelzés hegy és dombvidéki vízgyűjtőkre rövididejű adatsorok alapján

Némethy László hozzászólása 029 tulajdonképpen az üzemközi (társulati) csatornák, melyek jelen állapotukban általában nem képesek a névleges kapacitásuknak megfelelő vízhozam szállítására sem. Ennek köztudott oka, hogy a fenntartás gépesítése nincs megoldva, de az is igaz, hogy ezzel a kérdéssel országos szinten sokat foglalkoztak és remélhető, hogy a megfelelő géplánc rövidesen a társulatok rendelkezésére fog állani. Ha ez megtörténik, és a társulati csatornák a névleges vízhozamot szállítják, a további szükséges fejlesztés útját elsősorban az időszakos belvíztározók létesítésében látom, ha viszont mégsem oldódna meg a gépesített csatorna karbantartás, a süllyesztett főgyűjtők üzeme sem biztosítható megfelelően. A belvizes főcsatornák (állami főművek) üzeménél szintén akadályt jelent a megfelelő fenntartás hiánya, de itt az ok elsősorban nem a géphiány. A tiszalöki öntözőrendszer területén a belvizes főcsatornákon át rendszeres öntözővíz szállítás folyik, bár a kedvező adottságok miatt a belvízzel azonos irányban, felülről betáplált vízzel. Még így is az a helyzet, liogy a belvizes főcsatornák majdnem az egész évben tele vannak, leürítésük csak rövid időre és olyankor lehetséges — télen — mikor a kivitel nehéz vagy lehetetlen. Éppen ezért elsőrendű ccl az öntöző- és lecsapolóhálózat zsétválasztása — ellentétben a tanulmányban javasolt megoldással, mely szerint a főcsatornákon át a folyókból a terepeséssel ellenkező irányban szállított vízzel töltenék részben a tározókat. Nem vitatom, hogy belvízrendszereink továbbfejlesztésének hatékony és gazdaságos eszköze a tarozás, nem értek azonban egyet a vízrendezési és vízhasznosítási tározók minden áron való egyesítésével. Jelentős az olyan - rét és legelő művelésű — mezőgazdasági területek kiterjedése, melyeket kis beruházással és a mezőgazdaság sérelme nélkül (vagy minimális károkozással) időszaki tározókat lehet létesíteni. Jól összehangolhatónak ítélem továbbá a uízminőségvédelmi tarozást a belvíztározással és ebben látom a további fejlesztés lehetőségét. Az Alföld legtöbb belvízi főcsatornájának vize a kis vízhozamok idején erősen szennyezett, ilyenkor a legmagasabb a szervesanyagtartalma. Ha a főcsatorna vizét nagy felületű tározóba vezetjük, ahol a kisvízi hozamok 2—3 hetes tarozása 1 m körüli vízmélység mellett biztosítható, a tározó légoxidációs tóként működik és a szervesanyagtartalom jelentős része lebomlik, a kifolyó víz minősége megjavul. A tározó töltéseit olyan magasságúra építjük, hogy további 1,0—1,5 m vízoszlopot tarthassanak és ezt a tározóteret használjuk fel belvíz tarozásra a csúcsidőszakokban, amikor a nagy vízhozamok mellett a szennyezettség általában kisebb mértékű. Ez a kettős cél tehát jól összeegyeztethető és ha találunk megfelelő fekvésű, amúgy is vízállásos, kis értékű területet, akkor kis fajlagos beruházási költséggel hatékony kettős hasznosítású tározást valósíthatunk meg. Ennek a lehetőségnek a kihasználására jó példa a tiszalöki öntözőrendszer belvízi főcsatornája, a Hortobágy. Jelenleg öntözési idényben 18 nv'/s öntözővizet vezet a tiszalöki rendszerből és vize még ilyen hígítással is szennyezett. A Tisza II. főcsatornáinak kiépítésével ez a vízleadási igény jelentősen csökkenni fog, a vízminőség várhatóan tovább romlik, feltehetően mintegy kétszeresére nő a szerves anyag koncentrációja. A Hortobágyon létesítendő duzzasztóval a főcsatorna teljes kisvízi hozamát a már meglevő nagyiváni belvíztározóba lehetne vezetni, melyből a túlfolyó víz 10—15 napos tartózkodás után a duzzasztó alatt folyna vissza a főcsatornába. A nagyiváni tározó töltéseit meg kell magasítani, hogy rendelkezésre álljon a szükséges belvízi tározótér, a főcsatornát a duzzasztó felett esetleg vissza kell töltésezni