Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

2. füzet - Kovács György: A síkvidéki vízrendezés és tározás alapelveinek korszerűsítése

212 Kovács György talajban a kiépített rendszerek csaknem szabatosan meg is oldanak, centiméter pontossággal szabályozva a talajvíz tükrének terep alatti mélységét. Ezért ezt a lecsapolási módot az irodalomban sokszor holland módszerként idézik. Arid és semiarid területen — tehát ott, ahol legalább az év jelentős szakában az ariditási tényező egynél nagyobb — a vízrendezéssel szemben támasztott követelmények lényegesen bonyolultabbak. Nemcsak a növények helyes arányú vízés levegőellátását kell biztosítani a talajnedvesség és a talajvíz szabályozásával, hanem védekezni kell a sók felhalmozódása ellen is. Az elmúlt két évtizedben végzett hidrológiai és talajtani vizsgálatok igazolták, hogy a talajvíz terep alatti mélységének változásával a talajréteget függőlegesen átjáró vízmozgás két összetevőjének — a lefelé irányuló beszivárgásnak és a kapilláris vízemelés által fenntartott megcsapolásnak — az aránya változik. A felszín közelébe emelkedő talajvízből elpárolgó víz mennyisége nagyobb, mint a víztükörig leszivárgó érték. A párolgási veszteség a mélységgel rohamosabban csökken, mint a beszivárgás. Meghatározott mélységben ezért az egyensúly megváltozik, a függőleges áramlás eredője lefelé irányul. Minthogy a só migrációja szorosan kapcsolódik a vízmozgáshoz, az előbbi helyzetben sófelhalmozódás, az utóbbiban kilúgzódás jellemzi a felső talajréteget. A mélység függvényében ábrázolva a talajnedvesség és a talajvíz közötti vízcsere pozitív (lefelé irányuló) és negatív (kapillárisán emelt) összetevőjének különbségét, ennek a görbének — a talajvíz vízháztartási jelleggörbéjének - zérushelye jelöli ki az egyensúlyi szintet, azt a mélységet tehát, ahol elhelyezkedő átlagos víztükör jelzi a felső talajréteg hidrológiai és sóháztartási egyensúlyát. A vízrendezéssel szemben támasztott, a növények optimális vízellátottságához csatlakozó második követelmény arid és semiarid területeken tehát az, hogy a lecsapolási szintet minimálisan ebben az egyensúlyi mélységben vagy ez alatt kell fenntartanunk. Ennek a második igénynek figyelembevételével tervezett vízrendezési rendszert arid — vagy magyar típusú lecsapolásnak nevezik az irodalomban. Az arid és semiarid teriiletek vízrendezési tervezésének lényeges paramétere az egyensúlyi szint mélysége. Ez a méret nagy mértékben függ a talaj és a növény fajtájától, leglényegesebben azonban az időjárási tényezők befolyásolják. Bjelorussz kutatók Minszk környékének humid zónájában az egyensúlyi szintet 0,5—0,7 m mélységben jelölték meg. Magyarországon a hidrológiai és talajtani vizsgálatok egybehangzóan mutatták, hogy az egyensúlyi mélység átlagos értékét durván 2,0 — 2,5 m-re becsülhetjük. Marokkó tengerparti síkságán vízkémiai vizsgálatok alapján 3,5—4,0-re adódott ez a mélység. A még nagyobb párolgással jellemzett területeken (Egyiptom, India) ennél is nagyobb érték valószínű. A felsorolt számértékek világosan jelzik, miért különböznek a humid és az arid területek vízrendezési rendszereinek tervezéséhez felhasznált alapelvek. Ahol a csapadék az év minden szakában meghaladja a potenciális párolgást, néhány deciméter mélységben levő talajvíz felett sem alakul ki sófelhalmozódás, a növények számára kívánatos vízutánpótlódás pedig ilyen mélységről minden esetben biztosított. A lecsapolási szint meghatározásakor tehát elégséges csak a vízpótlás mértékét számításba vennünk, és a másik követelmény, a talajminőség védelme is egyben kielégített. Mélyebb egyensúlyi szint esetében a két igény azonban egymásnak ellentmondó (a közelítő számítások szerint homok talajban 1000 cm-es vízoszloppal egyenértékű szívással 3 m mélységből csak néhány mm/nap folyamatos vízemelés biztosítható, iszaptalajban pedig ez az érték még 1 mm/napnál is kisebb). Ha védelmet kívánunk biztosítani a só felhalmozódása ellen, olyan mélyre kell meg-