Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: A vízminőség védelme a vízhasználatok és a vízigények szabályozásával

A vízminőség-védelem 13 A vízgazdálkodás fenti három fejlődési fokozata között igen lényeges elvi és gyakorlati különbségek vannak. A fokozatokon belüli előrehaladás, és különösképpen a soron következőbe történő átlépés a fejlődés útját egyre göröngyösebbé és szerteágazóbbá teszi. A fejlődés során új fogalmak, eszközök és értékrendszerekkialakítására van szükség, és a régiek is gyakran új tartalommal töltődnek meg. Gyökeresen különbözik például a három fokozatban a „vízigény" fogalmának értelmezése, jelentősége és számbavételének módszere, aminek felvázolását a Vízügyi Közlemények 1076. évi 3. számában megjelent „A vízigény-szabályozás körvonalai" c. dolgozatban kíséreltem meg. A Föld különböző területeinek mai elhelyezkedése a három fejlődési fokozatban éppúgy a társadalmi-gazdasági és fizikai-környezeti tényezők közös történelmi eredője, mint ahogy a következő évtizedekben várható fejlődésüket is a társadalmi-gazdasági rendszer minden lényeges változása befolyásolni fogja. Különösképpen fontosak ezek a tágabb körű összefüggések ma, a soha nem tapasztaltan felgyorsult technológiai és társadalmi-gazdasági változások korában. Hazánkban a mérsékelt égöv több más iparosodott és iparosodó országához hasonlóan a vízkészlet-gazdálkodás kiegészítéseként egyre nélkülözhetetlenebb gyakorlati eladattá vált a vízhasználatok és a vízigények szabályozása. A dolgozat következő észéi ehhez igazodva a vízkészlet-gazdálkodás és vízigény-szabályozás közötti kapcsolat tükrében tekintik át a vízminőség-védelemnek néhány időszerű kérdését. 2. Л környezetvédelem és vízminőség-védelem történelmi távlatban A mintegy 6000 éves írott történelem (ami rövid láncszeme csupán az emberiség legalább százszorta hosszabb korábbi fejlődésének) benneélésből kívülállássá és alkalmazkodásból meghódítani akarássá alakította át az ember és a természet viszonyát. Az átalakulás mögött alapvető veszély és válság húzódik meg. Az ember technikai képessége környezetének megváltoztatására mind ez ideig messze előtte járt és jár a természetalakító tevékenység hatásainak és következményeinek számbavételéhez és előrelátásához szükséges tájékozottságának és ítélőképességének. Az, hogy a képesség és tudás válságának parazsa egészen a legutóbbi évekig lényegileg hamu alatt izzó parázs maradt (bár helyi és esetenkénti szikrákat bőven jegyzett fel a történelem), a lakosság számából és az alkalmazott eszközökből adódott korlátokon kívül, és részben ezekhez kapcsolódva elsősorban azzal magyarázható, hogy a korábbi technológiák legnagyobbrészt a természet által „ingyen" felkínált és folyamatosan megújított készletekre és erőforrásokra támaszkodtak. A történelem előtti faluközösségekből központilag irányított királyságokat és városállamokat kovácsoló „folyami civilizációk" létalapját, a nagy tömegű élelmiszer-termelést, például a talaj természetes termőképességének természeti eszközökkel (a folyók vizével és hordalékával, növényi és állati trágyázással) elért nagymértékű megnövelése és kiterjesztése tette lehetővé. A nagy térségű közlekedési és kereskedelmi hálózatok kialakulásában az ókori Mezopotámiától egészen a 19. század végéig a természetes víziutaknak volt döntő szerepük. Az őrlésben, csiszolásban és más nehéz fizikai munkában mintegy háromezer éven át váltotta fel sikeresen az emberi és az állati erőt a természet két el nem apadó energiaforrása a szél és a víz, amelyek közül az utóbbinak a vízturbina felfedezése (1825) óta a modern ipar megszületésében és útbaindulásában is oroszlánrésze volt.