Vízügyi Közlemények, 1977 (59. évfolyam)
2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók
324 Könyvismertetések 324 EGY ŰJ HIDROMETRIAI KÉZIKÖNYV Ismerteti: DR. LÁSZLÓFFY WOLDEMÁR H. André —M. Audinet —G. Mazeran — С. Richer: Hydrometrie pratique des cours d'eau (A vízfolyások gyakorlati hldrometriája) Collection de la Direction des Études et Recherches d'Électricité de France, No. 23. Paris, EyroUes, 1976—259. lap. Rokonszenvvel vesszük kezünkbe az Électricité de France-m\k említett szép munkáját, hiszen előszavának első bekezdése szerint „A csapadék, a lefolyás és a párolgás mérlegének alakulását ... nem egészen egy évszázada kísérik figyelemmel. Az egyik legrégibb vízrajzi intézmény, a magyar VITUKI Budapesten, 1962-ben ünnepelte működésének 75. évfordulóját". A könyv szerzői az Électricité de France (EdF, a franciaországi energiatermelésnek a vízerő-hasznosítást is irányító központi szerve) mérnökei, akik a fenti évforduló alkalmából rendezett tudományos ülésszakon tartott kitűnő előadása révén nálunk is ismert Henri André vezetése alatt álló vízmérő csoportnak egy több mint 200 állomást számláló hálózatban 20 év alatt végrehajtott sok ezer vízhozammérésből] eszűrt gyakorlati tapasztalatait adják közre. Noha szívből kívánják, hogy a műszaki fejlődés hamarosan meghozza a közvetlen és folyamatos vízhozammérés lehetőségét, és munkájuk a múlt idők emlékévé váljék, úgy vélik, hogy a vízfolyások vízszállításának számbavétele még sokáig csak a jelenlegi, közvetett módon lesz lehetséges. A vízállás észlelésekre fog támaszkodni és a vízállások és vízhozamok közötti összefüggés ellenőrzéséhez szükséges nehézkes és költséges vízhozammérések nem lesznek elkerülhetők. Mondanivalójukat három részben foglalták össze. Az első a vízhozammérő állomásokkal, a további kettő a vízhozamméréssel foglalkozik, külön-külön tárgyalva a vízsebességmérő szárnnyal végzett és a sóoldatok hígulására alapított vízhozammérést. I. Vízhozammérö állomások Az EdF a vízerőművek termelési adatait és a velük kapcsolatos tározók vízkészletváltozásait is felhasználja a tápláló vízfolyás havi és évi vízi szállításának meghatározására, de ez az elsőként tárgyalt eset hazai viszonyaink között szóba sem jöhet, ismertetésétől eltekinthetünk. Általában valamely alkalmasnak ítélt ellenőrzőszelvény szolgál a vízhozamok nyilvántartására. A helykiválasztás szempontjainak taglalása után a mérési szelvényhez fűződő követelményeket veszik sorra a szerzők, és részletesen tárgyalják a mesterségesen kialakított mérési szelvényeket (különféle bukók és mérőkészülékek). Előnyeik és hátrányaik ismertetése mellett ügyes táblázatokkal segítik a különféle vízhozamhatárok esetén leginkább ajánlható megoldás megválasztását, és a leggyakoribban használt bukótípusokra vonatkozóan Q(h) táblázatok is közölnek. Az ellenőrző állomás lelke a vízállásváltozásokat rögzítő műszer (hegyvidéki vízfolyásokon napi egy-két mérceleolvasás nem elegendő). Az elhelyezésére szolgáló építmények tervrajzát az építés és fenntartás szempontjából mutatkozó előnyök és hátrányok, valamint a mérce zavartalan működését biztosító részletek ismertetése kíséri. Különösen figyelemre méltó a vízállás-regisztráló berendezések (úszóval működő és pneumatikus rajzolómércék, a távbeszélő hálózatba kapcsolható hangos mércék, a vezetékes és vezeték nélküli távjelzők, valamint a vízállás alakulását gépi adatfeldolgozásra alkalmas lyukszalagra rögzítő berendezések) leírása, mert a szerzők a feljegyzések pontosságát és zavartalanságát biztosító követelményekből indulnak ki és ilyen szempontból vizsgálják az egyes szerkezeti elemek működésének hibaforrásait. Az állomások üzemének tárgyalása, a feljegyzések manuális, automatikus és félautomatikus feldolgozásának fogásai, ill. eszközei, az adatnyilvántartás célszerű
