Vízügyi Közlemények, 1975 (57. évfolyam)

1. füzet - Pálfai Imre: A teljesen beépített csőhálózatú esőztetőberendezések

A teljesen beépített csőhálózatú esőztető berendezések 87 fagyvédelemmel összekapcsolva [8, 58]. Ezzel együtt járt a kis intenzitású szórófejek térhódítása, melyeket 24x24 m-es, vagy 24x20 m-es háromszög-kötésben alkalmaztak, 2,5—3 inm/ó csapadékintenzitással. A földalatti fővezeték acélból, a 403 in körüli hosszúságú szárnyvezetékek támoszlopokra szerelve, horganyzott acélból készültek. A beruházási költség az 1950-es évek végén az öntözési célú berendezéseknél 2500—

40ЭЭ DM/ha, a fagyvédelemre is alkalmas berendezéseknél 7000—12000 DM/ha volt [53]. A beépített berendezések alkalmazását a többcélú felhasználás lehetősége [21, 47] és az automatizálás fejlődése egyre inkább előtérbe helyezi. A Német Demokratikus Köztársaságban a teljesen beépített csőhálózatú esőztető berendezések elterjedését korábban a magas beruházási költség erősen gátolta, ezért gyümölcsösökben a föld felszínén kiépített megoldást alkalmaztak, nagy hatósugarú szórófejekkel [27]. Az utóbbi időben azonban több felszín alatti beépítésű automatizált berendezés is épült. Például Lipcse közelében egy 36 ha-os berendezés működik. A 75x87 m-es háromszög-kötésben elhelyezett süllyeszthető hidránsok az öntözési idény kezdetekor a szivattyútelep által biztosított nyomás hatására kiemelkednek, s így rászerelhetők a távirányítású hidraulikus szelepek és szórófejek. Ettől kezdve az üzem — meghatározott program szerint — automatikus. A víz automatikus szétosztására magának az öntözővíznek az energiáját használják fel, de a vízvezető hálózat szolgál a jel továbbítására is. A csőhálózat acél fővezetékből és PVC szárnyvezetékből áll. A fajlagos beruházási költség 8000 márka/ha. Ilyen típusú berendezést terveznek Neu-Brandenburg megyében 700 ha-on, ahol a gépi áttelepítési! szárnyvezetékek nem alkalmazhatók [37]. Olaszországban az 1950-es évek közepén elsősorban fagyvédelmi célból kezdték szélesebb körben létesíteni a beépített csőhálózatú esőztető berendezéseket 115, 25]. E berendezések mellett — amelyeknél az összes szórófej egyszerre üzemben tartható — létesítettek pusztán öntözési célú berendezéseket is, melyeket a szivattyútelep teljes vízhozamát kiadó szórófej-csoportok egymásutáni működtetésével tartanak üzemben, szakaszoló tolózárak segítségével [26]. Általában fő-, mellék- és szárnyvezetékekből álló „fésűs" csőhálózatot alakítanak ki. a terület megosztottsága és a domborzat miatt, de néha a körvezetékes megoldást is alkalmazzák. A szórófejek jellemző adatai: vízszállítás 0,5 l/s, nyomás 2,5—3,5 atmoszféra, hasznos szórási sugár 15—20 in, kötés 20x24 in, vagy 22x26 m-es háromszög, intenzitás 2,5—4,0 mm/ó. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a különböző anyagok megválasztásának. A műanyag csövek alkalmazását 15 atmoszféra nyomásfokozatnál 50 mm átmérőig, 6 atmoszféra nyomásnál 90 — 100 mm-ig tartják gazdaságosnak. A beruházási költség síkvidéken általában 0,9 — 1,0 millió líra/ha, dombvidéken pedig 1,0 — 1,1 millió líra/ha volt az 1960-as évek közepén. A beépített esőztető berendezések legelterjedtebbek az észak-olaszországi Bolzano megyében, ahol 1966-ban az öntözésre berendezett 18 000 ha-ból 10 170 ha-on ilyen típusú berendezés volt, ebből 7145 ha hasznosítására többcélú [59]. Az öntözött kultúra 90%-a szőlő és gyümölcsös. A szőlőkben a szárnyvezetéket horganyzott acélból, vagy újabban könnyűfémből készítik és támrendszerre szerelik fel [1|. Gyümölcsösökben is alkalmazzák ezt az építési módot, de a felszín alá beépített műanyagcsöves megoldást is, a szórófejek számára 4—6 m-es felszálló csövekkel. Érdemes megemlíteni, hogy a növényvédő szerek egyenletesebb kiszórása érdekében a szárny vezetékek és a szórófejek távolságát — a korábbiakhoz képest — 3—4 méterrel csökkenteni kellett, s ez a beruházási költségeket tetemesen megemel-