Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

4. füzet - Kovács Dezső: A Vág folyó vízjárása és a vízjárást alakító emberi beavatkozások

594 Kovács Dezső gásokat, végül 1867-ben a Szelőce-i átvágást. Az átvágások célja az volt, hogy a nagy vizeknek jobb lefolyási viszonyokat, az árvédelmi töltések részére pedig jobb vonalozást biztosítsanak, és egyes községeknél a partokat megvédjék. A Vág felső szakaszán a mederrendezés és a kártételek elleni védelem megkezdését különösen az 1894. és az 1903. évi nagy árvizek tették indokolttá. Az érdekeltek és a hatóságok kérésére a Magyar Földművelésügyi Minisztérium elrendelte a Vág és mellékfolyóinak rendezésére szolgáló tervek elkészítését. A mederrendezés egységes terve a Vág folyó Rózsahegyi (Ruzsombarok-i) 34 km hosszú szakaszát foglalta magában, de az alatta levő szakaszon a kisebb-nagyobb, egymással össze nem függő elfajult kanyarok rendezési tervei is elkészültek, úgyhogy Ruttkáig (Vrutky-ig) összesen mintegy 70 km hosszú szakasz tervei álltak rendelkezésre [5]. A mederrendezés végrehajtásának főbb szempontjai „a beltelkeknek és művelt területeknek partszaggatás elleni védelme, a tutajozás lehetősége, a közúti és vasúti forgalom biztonsága s végül a vízi erők kihasználásának könnyebbé tétele" volt. Rendszeres árvédelemről a meder előzetes rendezése nélkül szó sem lehetett, különben is az árvédelmet már abban az időben az ipar fejlődéséhez szükséges tározók árvizvisszatartó hatásával kívánták megoldani, illetve az árvíz pusztító hatását ezzel kívánták csökkenteni. A tervezett munkálatok, a céloknak megfelelően, elsősorban a partok védelmére szorítkoztak. A parthoz jól simuló, de az egyenlőtlenségeket nem követő partvédőműveket létesítettek (sztankováni és nolcsói partvédőművek), illetve egyes esetekben a partok, műtárgyak védelmét terelőművekkel, vezetőművel biztosították (példa erre a kisolaszi közúti vashíd jobb hídfőjének a védelme, ill. a túrán—szucsányi szakasz alsó része). A mederrendezés során nagyfontosságúak voltak a mederelzárások. A fattyúágakat az ágakra merőleges, keresztirányú művekkel, keresztgátakkal zárták el, melyeket egymástól olyan távolságra helyeztek, hogy a két gát között élénk folyás ne keletkezhessék és a hordalék lerakódhassák. A partok biztosítása és az ágak elzárásán kívül a meder kellő kialakítására, sokszor új vonalozására is sor kerül. A medert egyenesben sehol sem vezették és kétoldali párhuzamművet lehetőleg nem alkalmaztak, főleg azért, mert a tapasztalatok szerint (magyarfalui mederrendezés) ez a rendszer a folyó természetével nem egyezett. Csak az egyes kanyarulatok közötti átmeneteket, inflexiós szakaszokat vezették helyenként egyenes irányban. A hosszirányú művek vonalazása több, változó görbületű körívből állt. A homorú oldali műveket a parthoz keresztirányú művekkel kötötték be, a felső és alsó végükön. Helyenként mederátvágást is végeztek (Ruttka-i mederrendezés), a vezérárkot a meder szélességének 1/5 —1/8-ra ásták ki, és a régi medret csak akkor zárták el, ha az új meder már kifejlődött, tutajokkal járhatóvá vált. A munkálatok végrehajtásánál, a művek építésénél kezdetben kőmaggal töltött rőzsehengereket használtak, később ezeket mellőzték és helyükbe a drótmüvek léptek. A folyó bőséges hordalékát felhasználva, 10x10 cm-es hálóméretű 4,2 mm vastag lágyított vasdrótból készítettek kővel töltött dróthengereket, 1 m átmérővel, 6, ill. 4 m hosszban. A tapasztalatok szerint ezek a drótművek másodrendű művekként, tehát burkolattal lefedve, jól beváltak. Elsőrendű, állandó jellegű művekként kőműveket építettek,