Vízügyi Közlemények, 1973 (55. évfolyam)

2. füzet - Jolánkai Gyula: Az árvédelmi töltéserősítések egyes kérdései

218 Jolánkai Gyula fölé építik ki. E magasságkülönbség mértékét nevezik „biztonsági magasság"-nak. A biztonsági magasságra rendeletileg előírt értékek vannak érvényben az ország jő védelmi vonalain. A magyar árvízvédelem — a kialakult gyakorlat szerint — az ország fő védvonalaival totális védelmet igyekszik nyújtani az elöntés ellen, hiszen még nem fordult elő, hogy fő védelmi vonalat önkéntesen, a gát elszakadásáig folytatott harc nélkül feladtak volna. Ez olyan módon jut érvényre, hogy az árvédelmi létesítmények védőképessége és az árvízvédekezés műveletei együttesen igyekeznek biztosítani a védettséget. Minél kisebb az árvédelmi művek védőképessége, annál nagyobb erőfeszítésekre kényszerül az árvízvédekezés. Amennyiben a biztonsági magasságot nem elegendő nagyra írták elő, építették ki és tartják fenn, a töltés meghágásának veszélye fennáll, és elhárítására az árvízvédekezés során a védvonalat magasítani kell. Ezt általában ún. nyúlgátolással végzik, és rendszerint olyan nagy, sokszor időhiány miatt keresztülvihetetlen, de mindenesetre költséges munkát jelent, amelyet nem ésszerű az árvízvédekezéstől megkívánni. A biztonsági magasságra előírt értékek számos esetben kevésnek bizonyultak, s számos gátszakadás fordult elő - a közelmúltban is — meghágás következtében. A nyúlgátolás pedig egyáltalán nem ritka jelenség árvízvédekezéseink során. Indokolt lenne tehát meghágás elleni nagyobb biztonságot előírni elsősorban azokon a védvonal szakaszokon, ahol az árvízszint előrejelzése és az árvíz tetőzése között nincs elegendő idő, és ennek következtében a rögtönzött koronaszint-emelési munka eleve sikertelenségre van ítélve. Egy ilyen előírás azonban különös megfontolást igényelne, mert a „biztonsági magasság" fogalma — ahogyan azt ma használják — elvi alapjában jogosan kritizálható. Ennek a tanulmánynak nem célja a szóban forgó fogalom rendezése tekintetében javaslattétel, de célja a „vegyes" rendszerű töltéserősítési szelvény tárgyalása. Előbbi azonban — a jövőben várható töltésmagasítások mértékére való hatása miatt — az utóbbit motiválja. Ezért a következőkben a meghágás elleni biztonság elvi alapjaival, hacsak röviden is, foglalkozunk. Véleményem szerint a meghágás elleni biztonság kérdésében kialakult felfogást revízió alá kellene venni. El kellene térni a mértékadó árvízszint felett bizonyos megadott számú cm magasságban kiépítendő töltéskorona-magasságtól, mert ez az érintett védvonal különböző pontjain nem nyújt egyenlő mértékű magassági biztonságot. Nincs ugyanis tekintettel a különböző árvízi mederszelvények emésztő képességére jellemző Q/H görbék legfelső pontjában — az eddig észlelt maximális vízállásnak megfelelő pontban — vonható érintő iránytangensének helyileg erősen változó voltára. Pl. ez az érték — az 1967. évi Vízrajzi Évkönyv adatai szerint — Szolnokon 1200 m

3/s.m, míg Szegeden csak 650 m

3/s.m. Tehát 1000 m

3/s max. árvízmennyiség növekedés Szolnokon még nem érné el a töltés koronáját, míg Szegednél azt valószínűleg már meghaladná. Ennek a képnek torzságát még fokozza az a körülmény, hogy egy 1000 m

3/s növekmény bekövetkezésének valószínűsége nagyobb Szegeden mint Szolnokon. A Szolnokra és Szegedre ez idő szerint egyaránt előírt 150 cm-es biztonsági magasság tehát nem garantál e két helyen egyenlő meghágás elleni biztonságot. A célnak azonban nyilvánvalóan annak kellene lenni, hogy a védvonal — legalábbis a folyó azonos jellegű szakasza mentén — egyenlő magassági biztonságú legyen. A következő gondolatmenet kézenfekvőnek látszik az egyenlő magassági biztonság elérésére vonatkozó előírás elkészítéséhez. A vízgyűjtő terület, a folyó, a hullámtér és a védvonal — a mai árvízi meder mesterséges partja — elválaszt-