Vízügyi Közlemények, 1973 (55. évfolyam)

2. füzet - Dégen Imre: A vízgazdálkodás társadalmi-gazdasági szerepének hidroökonómiai elemzése

146 Dégen Imre A vízgazdálkodás és annak gazdaságtana tehát a természettudomány, a műszaki tudomány és a közgazdaságtudomány határterületén kibontakozó új tudományág. A vízgazdálkodás alaptudományai között kölcsönös kapcsolat áll fenn. A vízgazdálkodási vonatkozású döntéseket a hidrológiai adatok és a hidrológia által feltárt összefüggések, valamint a hidrotechnikai eszközök és eljárások fejlettsége, műszaki színvonala alapozzák meg a természeti feltételek és a műszaki lehetőségek oldaláról. A vízgazdálkodás fejlesztése, az ehhez szükséges művek létrehozása, ezek társadalmi hasznosságának elbírálása pedig mindinkább megköveteli a tudományosan megalapozott közgazdasági alátámasztást. A közgazdasági elvek és módszerek behatolnak a műszaki tevékenység mindennapi gyakorlatába, sőt annak mindinkább meghatározóivá válnak. Ez kihat az alaptudományokra is. Szükségessé teszi a hidrológia, a vízépítés, a vízgépészet és a hidrotechnika egyéb ágazatainak, továbbá a vízzel összefüggő gazdasági ismereteknek a tökéletesítését a termelőerők dinamikus fejlődése által támasztott követelményeknek megfelelően. A vízgazdálkodás ismeretanyaga tehát azoknak a közös elemeknek szintézise, amelyek a műszaki-hidrológia, a hidrotechnika, és a politikai gazdaságtan tudományterületének kapcsolata révén elősegítik a vízgazdálkodás természeti feltételeinek összehangolását a társadalom szükségleteivel. A gazdasági törvények egy-egy gazdasági ágazatban nem különböznek az adott termelési mód általános törvényszerűségeitől, de minden ágazatnak vannak bizonyos természeti, technológiai, társadalmi sajátosságai, amelyek a politikai gazdaságtan által feltárt gazdasági törvényszerűségek megjelenési formáit módosítják, sőt külön ágazati társadalmi-gazdasági jelenségeket eredményeznek. Ez az ágazati gazdaságtanok (ipargazdaságtan, építésgazdaságtan, agrárgazdaságtan, közlekedésgazdaságtan stb.) elvi alapja. Az ágazati gazdaságtanok népgazdasági, mikroökonómiai szinten vizsgálják és elméletileg tárják fel az adott ágazat termelőerői és termelési viszonyai fejlesztésének közgazdasági feltételeit (gazdaságosság, jövedelmezőség, árpolitika, munkaerő-gazdálkodás stb.). Az üzemgazdaságtan, mint jellegzetesen mikroökonómiai ismeretanyag az üzemi folyamatok és tevékenységek gazdaságtana, jórészt a vállalatok, üzemek, műhelyek és munkahelyek gazdasági tevékenységével (tervezés, szervezés, gazdaságosság, pénz- és anyaggazdálkodás, üzemi termelési funkciók, árpolitika stb.) foglalkozik. A vízgazdálkodás szűkebb értelemben, a gazdasági-műszaki vonatkozások előtérbe helyezésével mint ágazati gazdaságtudomány fogható fel, amelynek ismeretanyaga — a vízgazdálkodás sajátos természeti és műszaki feltételei között — a politikai gazdaságtan törvényeire támaszkodva vizsgálja a vízzel összefüggő jelenségeket. A vízgazdálkodás azonban ebben a sajátos értelmezésben sem fogható fel kizárólag gazdasági tudományként, hanem műszaki-gazdasági, mérnök-gazdasági tudománynak tekinthető. A politikai gazdaságtan alkotó fejlődése és differenciálódása megy végbe a szocializmus fejlődésének abban a szakaszában, amikor a túlközpontosított tervutasításokon alapuló irányítást felváltja a népgazdasági tervezés és a piaci hatások érvényesülésének összekapcsolása, a gazdasági részfolyamatok szabályozása közvetett gazdasági eszközökkel (nyereség, ár-, hitel-, adópolitika, vállalati és egyéni anyagi érdekeltség). Ezúton mindinkább lehetővé és szükségessé válik a gazdasági folyamatok objektív összefüggéseinek konkrét, részletes feltárása és azok felhasználása a társadalom érdekében, nemcsak a népgazdaság összességét tekintve, hanem az egyes gazdasági ágazatokban is.