Vízügyi Közlemények, 1971 (53. évfolyam)

3. füzet - 6. Az 1970. évi tiszavölgyi árvíz elleni védekezés módszertani kérdései - 6.1. Vágás István: Az előrejelzés megbízhatósága

Az előrejelzés 207: désével feltétlenül rövidülne. Különösen a Tiszánál jellegzetes, hogy a hullámteret is igénybe vevő nagy vizek a lefolyási viszonyok romlása miatt lassabban vonulnak le, mint egyes kisvizek [1], és az Alsó-Tiszán létrejövő torlódások is éppen a nagyobb vizeknél lassíthatják az árhullám tetőzésének levonulását [6], A levonulási idők azonban az egyes árhullámokra vonatkozóan több-kevesebb pontossággal, esetleg a középértékek és a statisztikai szórások, vagy a legkisebb és a legnagyobb értékek figyelembevételével, tehát bizonyos „lazaság" beiktatásával meghatározhatók. E lazaságon túlmenően azonban egy árhullámon belül a levonulási idők kötöttek, legalábbis annyiban, hogy a természeti tényezők determinálják. A megállapított levonulási idő-értékeket a kötött részgráf éleire fel is jegyezhetjük. Nem okozna nagyobb nehézséget a vízgyűjtő végpontjain összegyülekező területi vizek lefolyási időtartamainak meghatározása sem. Ezekhez azonban már azt a késleltetést is hozzá kell számítanunk, amely az első árhullám-kiváltó ok megjelenésének időpontja és egy éppen vizsgált rész-vízgyűjtőn esetleg később bekövetkező további árhullám-kiváltó ok megjelenésének időpontja között eltelik. Előfordulhat például, hogy valahol — mint 1970-ben is a Maroson — második árhullám is kialakul egy későbbi csapadékból, vagy — mint 1970 júniusában a Körösökön — eleve később hull a csapadék egy rész-vízgyűjtőre. A kiegészítő részgráfban az ilyen késleltetéseket is figyelembe lehet venni, és minthogy e tekintetben modell alkotás szükségessége is felmerülhet, magunk is előállíthatunk veszélyes helyzeteket, sőt kereshetjük a legveszélyesebb helyzetek kialakulásának időfeltételeit. A kiegészítő részgráf éleire vonatkozó levonulási és késleltetési idő összegét tehát elég széles határok között sok esetben szabadon is megválaszthatjuk.. A hálódiagrammon a kezdeti eseményt jelölő csúcsponttól a folyamat végét jelképező csúcspontig a gráfélek irányításával mindenkor megegyezően bejárható utak közül azt, amelyiknek bejárásához szükséges időtartam-összeg a legnagyobb: kritikus útnak nevezzük. Annak feltétele, hogy a vízrendszer két összefolyó vízfolyásán az árhullámok pontosan tetőzésükben találkozhassanak, az, hogy mind a két út egyaránt kritikus út legyen az összefolyás szelvényére vonatkozóan. Ez a feltétel az egymástól eltérő (kötött) lefolyási idők esetén akkor következhet be, ha a szabad lefolyási idők megfelelő késleltetés mellett kiegyenlítik a kötött időkben meglevő kölönbségeket. A vízrendszerben a tetőzések találkozásának legveszélyesebb esete akkor jön létre, ha mindegyik mellékfolyón kritikus út halad át: vagyis, ha minden késleltetés egyszersmind egyenlíti ki a lefolyási idők különbségét. Viszonylag kisebb veszélyt jelent, ha nem mindegyik, hanem csak két, vagy több kritikus út van a hálódiagrammon. Az is veszélyes lehet, ha a nem-kritikus utak lefolyási ideje viszonylag kis időkülönbséggel tér csak el a kritikus útétól (utakétól). Az idő-eltérések előfordulása gyakorisági, ill. valószínűségi értékekkel is jellemezhető, így természetesen előfordulási valószínűség rendelhető a tetőzések különböző egybeeséseihez is. Arra is kiterjeszthetjük értelemszerűen vizsgálatainkat, hogy a tetőzést megközelítő, meghatározott magasságú vizeknek milyen összetalálkozási feltételei lehetnek. Nyilvánvalóan, itt a hálódiagrammon már nagyobb „lazaságok" vehetők figyelembe, és az ilyen egybeesések előfordulása lényegesen gyakoribb lesz. De éppen ezek az esetek a reális esetek. Példaként bemutatjuk az 1970. évi tiszavölgyi árvíz májusi (3. ábra) és júniusi (4. ábra) szakaszára rajzolt hálódiagrammot. A májusi diagramm „szabad" részgráfján a Maros kétszer is szerepel, hiszen egymáshoz képest 11 napi késlelte-