Vízügyi Közlemények, 1971 (53. évfolyam)

3. füzet - Dégen Imre: Az 1970. évi tiszavölgyi árvíz és tapasztalatai

8 Dégen Imre rendszere. Ezt az árvizet sem tudtuk volna kivédeni az elmúlt 10—15 év módszeres fejlesztő munkája nélkül. Az 1965-ös dunai árvíz számos tapasztalattal gazdagította árvízvédelmi ismereteinket, módszereinket és hozzájárult a tiszavölgyi árvízvédekezés eredményességének megalapozásához is. De ha megrekedtünk volna a dunai árvízvédekezés szintjén és nem fejlesztettük volna tovább árvízvédelmi rendszerünket, műszaki felkészültségünket, szervezettségünket, nem küzdhettük volna le a nagy tiszai árvizet és az árvíz pusztítása mérhetetlenül nagyobb lett volna. A magyar árvízvédelem világviszonylatban is kimagasló alkotásait nagyra értékelve, mi teszi szükségessé árvízvédelmi rendszerünk, módszereink gyökeres felülvizsgálatát és bizonyos vonatkozásban új alapokra helyezését. Mindenek előtt az 1965. évi nyugat-dunántúli és a dunai nagy árvíznek, még inkább az 1970. évi tiszai árvíznek az a legjelentősebb tapasztalata, hogy a lefolyt árvizek magassága és tartóssága, részint az áradás hevessége is felülmúlt minden eddigit. Az 1970. évi hidrológiai helyzet bármikor ismét bekövetkezhet. Ilyen esetben a legjobban felkészült védekezés sem háríthatja el kellő biztonsággal az elégtelen magasságú töltések meghágása, a gyenge keresztmetszetű és altalaj ú védvonalak átázása miatt, a töltések megcsúszásából, roskadásából, aláüregeléséből és másfajta gyakori meghibásodásból származó katasztrófák bekövetkezését. És nem zárhatjuk ki a lehetőségét annak sem, hogy a szomszédos országokban történő töltésszakadásból származó elöntések okozta katasztrófa megismétlődhet. A védvonalak földanyagának elöregedése, tömörségük csökkenése már kisebb méretű árvíz esetén is veszélyes helyzetet teremthet. A mellékfolyókon a nagy esés folytán hirtelen és heves áradások keletkezhetnek és különösen itt az árvíz hevességével, gyors kialakulásával a védekező erők felvonulása sem tud lépést tartani. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy bár a főfolyók, így a tiszamenti töltések kiépítettsége sem megfelelő (a Duna völgyében 700, a Tisza völgyében 1150 km hosszban hiányos a töltések magassági biztonsága), de általában lényegesen jobb, mint a mellékfolyóké, s ugyanakkor a mellékfolyók ártere mintegy 2/3-a az összes ártérnek, nyilvánvaló, hogy mellékfolyóinkon különösen nagy az árvízkatasztrófák bekövetkezésének veszélye. Számításba kell vennünk azt is, hogy az árvizek egyre gyakrabban jelentkeznek és egyre magasabb szinteken vonulnak le, ami részint magának a folyószabályozásnak és ármentesítésnek is a következménye (a Tisza ármentesítése következtében például Csongrádnál több mint három métert emelkedett az árvízszint), részint az egyéb mesterséges beavatkozásnak, az erdő kitermelésnek, vízrendezésnek, a mezőgazdasági kultúra változásának, a beépítettség növekedésének hatásából ered. A szomszédos országokban végrehajtott és mind erőteljesebben előrehaladó vízrendezési munkák a fejlődés szükségszerű velejárói, de ugyancsak hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyre gyorsabban és magasabb vízállással lefolyó vizek a síkvidéki magyarországi mederszakaszokon torlódnak. Ez a jelenség megmutatkozott az 1970. évi tiszavölgyi árvíznél is. Mind a mellékfolyók vízhozamai, mind a Duna visszaduzzasztása — különösen a Tisza alsó szakaszán —- jelentősen módosították a vízállás — vízhozam közti kapcsolatot. A korábbi maximumokat jóval meghaladó tetőző vízálláshoz tartozó vízhozam értékek csak a Tisza felső szakaszán és a mellékfolyókon alakultak ki, míg az árhullámok egymásra futása és a mellékfolyók torkolati szakaszain a visszaduzzasztás hatására a Tisza középső és