Vízügyi Közlemények, 1970 (52. évfolyam)

1. füzet - Mikó István-Kvasz Jenő: A debreceni löszháti öntözés irányelvei

A debreceni löszháti öntözés 75 mezőgazdaság az öntözés terén is mind kevesebb megkötöttséget bír el, egyre nagyobb szabadságfokot igényel. A mezőgazdaság számára az az öntözési mód és berendezés lenne az optimális, amelyet tértől és időtől függetlenül ott alkalmazhat, ahol az egyéb tényezők optimumban vannak, csak a víz van minimumban. Nem szeretnénk abba a — sokszor felrótt — hibába esni, hogy egy komplex feladatnak kizárólag mérnöki szemlélettel, egzakt módon történő megoldása során a mezőgazdászok véleményét nem kellő súllyal vesszük figyelembe, azonban a mezőgazdasági tényezők részletes elemzésétől itt mégis eltekintünk. Azok részletes ismertetése a már hivatkozott 1969. augusztus 28-i vitaülésen Szakácsi Jánosné öntözéses szakmérnök előadásában elhangzott. A résztvevő mezőgazdasági szakemberek véleményének figyelembevételével ismertetjük új öntözési alapkoncepciónkat, majd műszaki megvalósításának néhány modelljét. A löszháton kísérleti jelleggel 1964 —1965-ben megépült a Nagyhegyesi esöztetv öntözőfiirt. Az elmúlt évben egyes gazdaságok azzal az igénnyel léptek fel, hogy a fürtben biztosított vízmennyiség terhére az öntözőfürt határán túl is biztosítsunk öntözési lehetőséget. Az üzemi tapasztalatok tehát azt bizonyítják, hogy a gazdaságok az öntözőfürt területén nem használják ki a műszaki berendezések teljes kapacitását, ugyanakkor a berendezett területen kívül öntözési igénnyel lépnek fel. Ennek két fő oka van: 1. A mezőgazdasági üzemben a vetésváltás során az öntözhető területre évenként másfajta növények kerülnek. Ezek vízigénye eltérő, tehát adott esetben az öntözőberendezés nem használható ki, viszont a gazdaság más területein fellépő vízhiányt nem lehet kielégíteni. 2. Sok év csapadékátlaga azt mutatja, hogy az aszályos évek előfordulási valószínűsége csak 20%, tehát az évek nagy részében a berendezés kapacitása nincs kihasználva. A két tényező szuperponálása még nyilvánvalóbbá teszi, hogy több ezer kh viszonylatában a teljes terület mértékadó vízigényére méretezett berendezés kihasználtsága elmarad a 100%-tól. Ugyanekkor azonban az érintett gazdaságok területének több-kevesebb része öntözési lehetőség nélkül marad. Ha a vetésszerkezetet vizsgáljuk, megállapítható, hog}- a búza és lucerna vetésterülete kb. 50%-ot tesz ki és ez az arány több ezer kh szántóterület viszonylatában már reális. E két növény öntözési igénye nem esik egybe más mezőgazdasági kultúrákéval, viszont vetésterülete térben változó. Igen lényeges kérdés az öntözési idény időtartama is. Annak részletes ismertetése, valamint értékelése nélkül megemlítjük, hogy Bocz Ernő kísérleti eredményei szerint mélyrétegű löszháti talajokon az általánosan elterjedt „100 napos öntözéssel" szemben igen jó eredményi mutatnak a „200 napos öntözés" eredményei. Tehát a csúcsidei vízigények bizonyos mértékig csökkenthetők. Megemlíteni kívánjuk, hogv a tározó öntözés egyik igen lényeges zavaró momentuma — a belvízképzódési folyamat feltételeinek megteremtése — löszháti viszonyok között nem számottevő faktor. Jóllehet, a kiemelkedően belvizes esztendőkben, mint az 1962—63. és különösen az 1965—66. években, itt is jelentkezett belvízképződés. Azonban nem a talaj vízbefogadó kapacitásának hiánya volt az eredendő ok, hanem az, hogy a rohamos hőmérséklet-emelkedés hatására megindult olvadásból származó víz befogadását a lefagyott felszíni réteg megakadályozta. Nyomatékosan itt hangsúlyozzuk, hogy a növény részére költség nélkül rendelkezésre álló természetes csapadék visszatartása és helyszíni tározása a talajban