Vízügyi Közlemények, 1969 (51. évfolyam)

3. füzet - VÍZMINŐSÉG ÉS VÍZVÉDELEM - Jakab Sándor: Korszerű csatornázási alapelvek

Korszerű csatornázási alapelvek 331 összegyülekezésének, illetve levonulásának figyelemmel kísérésére, és a törvényszerűség alapján történő csatorna méretezésére. Ezzel be is fejeződött a csatornázási tudományokban a „nagy felfedezések kora". Két alapvető kérdés azonban továbbra is nyitva maradt. Az egyik a biztonság, amely lényegileg a csatornázott területnek, a hálózat 70 -100 éves élettartamára feltételezett fejlődésével függ össze és megítélése nem könnyű feladat. A másik a csatornázás rendszerének megválasztása, ami a mindenkor érvényes műszaki-gazdasági színvonaltól függ. Lényegében véve a klasszikus és a mai tervezői szemlélet ebben a két kérdésben tér el egymástól, ezért figyelmünket ezekre összpontosítjuk. Gazdasági szemlélet Magyarország gazdasági, társadalmi szerkezetét a régebbi időkben a túlnyomóan mezőgazdasági jelleg és a tőkés gazdálkodási mód jellemezte. Ez a körülmény a vizsgálat szempontjából — mint látni fogjuk — döntő fontosságú. A települések fejlődése vontatott volt és ennek megfelelően a csatornázás iránti igények is igen mérsékelt szinten álltak. Gyors fejlesztést senki sem követelt, de nem is volt rá ok. Az építés kivitelezési költségeit meghatározó körülményekben volt — a mához viszonyítva — a legjelentősebb eltérés. Bár akkor is érvényes volt a fő- és mellékmunkák természetes arányaira vonatkozó szabály, a költségek területén azonban ezek az arányok eltértek a maitól. Az építést rendszerint versenytárgyalás alapján adták vállalatba, és a mélyépítési jelleggel szorosan összefüggő kockázatot, sokszor a méltányosság határain túl is a magánvállalkozóra hárították. Ilyen körülmények között nyilván más alapokra helyezkedve mérlegelték a gazdaságosság kérdéseit. A lassú építési ütem kielégítő volta, a városok fejlődésének — a múlt tapasztalatain nyugvó — megnyugtatónak látszó megítélése, az egy fajta csatorna alapos biztonsággal történő megtervezését ill. megépítését mutatta előnyösnek. Ezt az ítéletet azzal a gazdasági értékeléssel támasztották alá, amelynek alapját a már teljesen kiépített hálózatra vonatkozó összes költségek képezték. Ilyen megfontolásból kiindulva nem véletlen, hogy a mérleg nyelve az egyesítő rendszerű hálózat építés irányába mutatott. Hunyady [7] írja, hogy az elválasztó rendszerű hálózat teljes építési költsége 15—40%-kal magasabb, az egyesített rendszerénél. Ez végső soron igaz, csak éppen az a fontos gazdasági tény maradt rejtve, hogy a hálózat legköltségesebb főgyűjtőinek kiépítésével kell kezdeni az építkezést és igy nem biztosítható a beruházási költségek egyenletes ütemezése. Másszóval a beruházás, mielőtt még egyáltalán hasznosítható lenne (a főgyűjtőkre közvetlenül rákötni még nem igen lehet) aránytalanul magas anyagi eszközöket köt le és így a megtérülés ideje meghosszabbodik. Ha pedig ezt el akarjuk kerülni, további eszközöket kell rendelkezésre bocsátani (esetleg máshonnan elvenni) és így azok hatékonysága csökken. Magyarország gazdasági helyzete az első világháború befejeztével katasztrofálisan romlott. Ilyen körülmények között — lia a fejlesztést gyorsabb ütemben kívánták volna végrehajtani — át kellett volna térni a jobban szakaszolható, elválasztó rendszerű csatornahálózatok kiépítésére. Ennek ellenére az 1920—1940 közötti időszak alatt épült mintegy 520 km hálózatból 330 km, azaz kereken 64%