Vízügyi Közlemények, 1968 (50. évfolyam)

2. füzet - Kienitz Gábor: Vízgyűjtők rendszervizsgálata és a belvízjelenség

"1228 Kienitz Gábor területről levonuló vizek medrükből kilépve ne okozzanak károkat. Abból a tényből eredően, hogy sík területen a csapadékból származó felesleges víz nem találja meg az útját a befogadó felé, csak ha ebben segítségére vagyunk, nyilvánvaló, hogy itt nem a medrébe be nem férő mozgó víz jelenti az elsődleges problémát, hanem az, hogy ez a víz arra hajlamos, hogy megálljon. A nagyesésű területek árvédelmi problémája síkvidéki rendszereknél azzá fajul, hogy olyan csatornákat és szivattyútelepeket kell építenünk, továbbá ezeket úgy kell üzemben tartani, hogy jogadni tudják a terület vizeit. A síkvidéki erózió problémája is merőben más jellegű: elsősorban a vízállásos helyeken és azok környezetében a talaj szerkezetének átalakulásával kapcsolatos talajtani, másodsorban pedig a csatornák feliszapolódásával kapcsolatos fenntartási kérdéseket vet fel. Első helyre azonban síkvidéki vízgyűjtőknél egy olyan probléma kerül, amely nagyesésű területek esetében ismeretlen. Ez pedig a vízgyűjtőből az emberi tevékenységre nézve károsnak ítélt vizek megkívánt határidőn belüli távozásának problémája. Mindaddig, amíg belvízöblözeteinkben egy elemi kiépítés megvalósítása jelentette a feladatot, nem származott lényeges hiba abból, hogy ezt a problémát felcserélték a fentebb említett árvédelmi problémával, azt feltételezve, hogy a levezető művek méretei szabják meg a káros vizek eltávozásának időtartamát. Amikor azonban belvízlevezető műveinket egyre jobban kiépítettük, a fogalmak felcserélése, a feladatok nem kielégítő megfogalmazása egyre nyilvánvalóbb lett és két oldalról is észrevehetővé vált. Az egyik az, hogy azok a nagy teljesítőképességű levezető művek, amelyek segítségével a káros vizeket még gyorsabban reméltük eltávolítani, nem váltották be ezeket a reményeket, mert hiába voltak ott a művek, csak bizonyos víz és csak bizonyos időn belül volt hajlandó távozni, a művek pedig közben kihasználatlanul maradtak, illetve csak szakaszosan tudtak üzemben lenni. A másik pedig az, hogy a vízgazdálkodással szemben megnövekedett igényű mezőgazdaság belvízproblémája ma már nem korlátozódik a felszíni elöntések kérdéseire, hanem kiterjed arra a káros vízbőségre

2 is, amely a talaj termőterében fellépett. A síkvidéki vízgyűjtők bel víz jelenségei igen összetett hidrológiai, talajtani, mezőgazdasági problémát jelentenek. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy eleve megengedhetetlen, hogy a vízimérnök a maga számára ezt a kérdést egy árvíz-problémává egyszerűsítse le, vagyis éppen úgy a méretezésnél alapul veendő vízhozamokat keresse csupán, mint nagyesésű vízgyűjtők esetében. E vízhozamok ugyanis magának az emberi beavatkozásnak a mértékétől fognak függeni, és e beavatkozásnak lesz egy olyan optimális mértéke, amely éppen kielégíti a termelés szabta igényeket, tehát ezek határozzák meg. Röviden megfogalmazva, a vízimérnök feladata az, hogy a mezőgazdával együttműködve, biztosítsa vízelvezetés vonatkozásában azt, amit Oroszlány István a talaj optimális vízgazdálkodásának nevezett [13]. Ez pedig azt jelenti, hogy a csapadék következtében a síkvidéki vízgyűjtőben olyan vízmennyiség jelentkezik amit a termelés szempontjából károsnak minősítünk, és amire nézve minden fenntartás nélkül az a kívánalom, hogy eltávozását onnan mozdítsuk elő. Ez az eltávozás lehet olyan, hogy a víz végleg elhagyja a területet, de lehet olyan is, hogy csupán a területnek azokat a felszíni, vagy felszín alatti térségeit hagyja el, ahol jelenléte károsnak minősül, de egyébként a terület talajterében marad és a mezőgazdasági termelésben egy későbbi időszakban hasznosul is. a E megjelölés dr. Petrasovits Imrétől származik.