Vízügyi Közlemények, 1967 (49. évfolyam)
2. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók
254 Csorn a J.—Szilágyi J.—Zboray К. helyeken leszűkül, másrészt új zátonyok is keletkeznek. Az így elfajuló és feltöltődő szakasz maga is kisebb mértékű duzzasztást okoz. Ennek a másodlagos duzzasztásnak következtében az újabb duzzasztási határ környezetében is számolni kell hordaléklerakódással. A középvizek és nagyvizek a lerakódott hordalékot továbbszállítják, elrendezik. Az elrendezés során a hordalék a vízfolyás irányában lefelé mozog mindaddig, amíg a hordalékmozgató erő a duzzasztás hatására le nem csökken. A fent elmondottakból következik, hogy a dombrádi szakasz feltöltődése az időben mind lefelé, mind felfelé tovább fog folytatódni. E szakasz további elfajulásának megakadályozására folyószabályozási beavatkozás szükséges. Harmadik szakasz a duzzasztott tér közbenső szakasza. Meg kell említeni, hogy ezen a szakaszon a lerakódó hordalék egy része már a partomlásokból keletkezik és csak egy része a felülről érkező hordalékból. A partomlásokból keletkező hordalék a lecsökkent sebességek ellenére is nagymértékű, különösen hosszabb idejű, azonos vízhozamhoz tartozó duzzasztás megszűnte után. Az átnedvesedett, a víz támasztóerejét elvesztett, leginkább homorú parti tömbök a vízszint süllyedése következtében a mederbe zuhannak. A leomló partrészek anyagát a nagy vizek elragadják és a közeli domború partokon rakják le. Az eddig végzett vizsgálatok számos nagyméretű parterózióra mutattak rá. A folyócsatornázásnál nemcsak a felvízi, hanem az alvízi szakaszon is megváltoznak a hordalékviszonyok. Mivel a duzzasztómű feletti szakaszon a folyó hordalékának nagy része kiülepszik, a duzzasztóművön, vagy turbinákon átbocsátott víz hordalékszegényebb, mint természetes állapotban. Ez a hordalékszegény víz a duzzasztómű alatt kimélyüléseket idézhet elő. Az eddig végzett mérések, kutatások alapján megállapítható, hogy az alvízi szakasz 0 — 500 m közötti részén nem tudott szabályos meder kialakulni. Az érkező vízhozam a mindenkori gátkezelés módjától — mely jéglebocsátási, javítási vagy egyéb okok miatt több esetben a táblák váltakozó sorrendjében való felhúzásával jár — és a turbinák vízszállításától függően kialakult örvénylések hatására rendszertelen kimélyüléseket, illetve feltöltődéseket okozott. A legnagyobb kimélyülés az alapvízhez viszonyítva már elérte a 13 m-es mélységet, ugyanakkor a pillérek árnyékában 2 — 3 méteres mélységet is észleltek. Az így kialakult állapotot a levonuló nagyvizek természetesen megbontják, a meder egyenletességét elrendezik. Ez a helyzet azonban a következő duzzasztásos időszakban már megbomlik, és az eddigi tapasztalatok szerint nem tud egyensúlyi állapot kialakulni. Bár a duzzasztómű alatti szakasz vizsgálata — ideértve az utófenék alatti kimélyülések vizsgálatát is — nem tartozik tanulmányunk keretébe, annyit mégis szükségesnek tartunk megjegyezni, hogy véleményünk szerint a mederfenék kimélyiilésének megakadályozására, illetve a kimélyülés fokozódásának megakadályozására megfelelőnek tartjuk a rőzsepokróc alkalmazását. A rőzsepokróc alá különböző szemnagyságú szűrőrétegek elhelyezése a nagy mélységek és az áramlási viszonyok miatt aligha lehetséges, de nem is szükséges. A duzzasztóműtől 1 km-re már egyértelmű mederváltozás, kismérvű feltöltődés tapasztalható. A jelenség oka az, hogy a duzzasztómű után kialakuló nagy sebességű örvénylő víz által felszedett hordalék durvább anyaga a sebesség lecsökkenése miatt lerakódik. Jelentéktelen mértékű mederváltozások tapasztalhatók még az alvízi szakaszon lefelé, ezeknek részletes értékelése azonban a változások nagyságrendje miatt még nem lehetséges. A hordalékviszonyokat vizsgálva foglalkoznunk kell a duzzasztott szakaszon lerakódó hordalék mennyiségével is. Az eddig végzett vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a duzzasztott szakaszon lerakódó hordalék mennyisége évi átlagban 600 — 900 ezer m 3 között van. Lényegesen magasabb tehát, mint ahogy azt a tervezésnél figyelembe vették (450 ezer m 3). c) Jéglevonulás vizsgálata A Tisza jégviszonyait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy 1954 előtt nem jelentkeztek olyan jeges árvizek, amelyek árvízvédelmi szempontból különösen jelentősek lettek volna. A magyarázat egyszerűen adódik, ha meggondoljuk, hogy a Tiszán a jégolvadás, jégelvonulás alulról fölfelé kezdődik és a folyót jégtől letisztított vízhozamok nagysága sem haladja meg legtöbb esetben a mederben maradó vízhozamok értékét. Ugyanakkor a középvízi és a nagyvízi meder aránya is kedvező a vizek levezetésére
