Vízügyi Közlemények, 1967 (49. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók

Debrecen szennyvizei 109 tanulmánya a szennyvizeket az egyik változat szerint mezőgazdasági öntözésre, a másik változat szerint erdőöntözésre kívánja felhasználni. A szennyvíz folyamatos elhelyezésének és a fertőzésveszély megelőzésének szigorú feltételei miatt indokolt, hogy az öntözőtelep területileg és szervezetileg egységes legyen. A város fejlődése során várható szennyvízmennyiség elöntözéséhez kb. 8 — 10 ezer ha terület szükséges, amely már száraz növénytermesztő gazdaságként is nagynak számít. Egy ilyen nagyságú — teljes területén különleges feltételekkel öntöző gazdaság megszervezése és gazdasági tevékenységének biztosítása számos, még elméletileg sem vizsgált kérdést vet fel. A mezőgazdasági érdekelteknél tapasztalható ellenzésnek elsősorban ez az oka. A tervvel kapcsolatos tárgyalások tapasztalatai szerint — a jelenlegi gazdasági feltételek között — valószínűleg a célgazdasági szervezeti forma alkalmas a szennyvízöntözés megvalósítására. A szenmjvizöntözés másik jelentős problémája a szennyvíz magas só- és főképpen Na-tartalma. Az öntözésre igénybe vehető - a város közelében levő - területeken a 1300 mg/l sótartalmú vízzel történő rendszeres öntözés következtében a Kísérleti Szennyvízöntöző Telep tapasztalatai szerint várható a talaj szikesedése. A só és főképpen az Na-tartalom a hévizeknek a szennyvízből történő kizárásával csökkenthető; vizsgálataink szerint a gazdaságosan végrehajtható hévízleválasztás esetén kb. 1000 mg/l só és 38% Na% marad a szennyvízben, amely értékek még mindig magasabbak az öntözésre általában megengedett értékeknél. A mesterséges biológiai tisztítást javasló tervnél a szervezeti nehézségek elmaradnak. A sótartalom jelentősége azonban fokozódik, mert a tisztítás során feltétlenül növekszik a sókoncentráció. A javasolt szennyvíztisztító telep megvalósítását azonban elsősorban a beruházási és üzemi költségek viszonylag nagy értéke késlelteti. A tervek jelentős érdeme ellenére mindhárom javaslat negatívuma, hogy a feladat megoldásánál nem veszik kellő súllyal figyelembe a helyi sajátos feltételeket és viszonylag szűk műszaki elgondolásba szorítják be a szennyvízelhelyezés technológiáját. Gondolunk itt elsősorban arra, hogy indokolt a szennyvízelhelyezési rendszert rugalmasabbá, többágúvá tenni és ezzel főképpen a mezőgazdasági üzemszervezési nehézségeket csökkenteni. Kiemelkedő ebből a szempontból a VÍZITERY javaslatának tározásra vonatkozó része, amely már az alapvető adottságokhoz — élővízbefogadó hiánya, nagy sótartalom — jobb alkalmazkodást jelent. Szemléleti hiba azonban, hogy a tározók a hivatkozott tervben elsősorban az öntözés üzemszervezési érdekeit szolgálják és nem hangsúlyozódik ki általános vízkormányzási és vízniinőségjavítási feladatuk. Mesterséges biológiai tisztitás esetén az elfolyó víz általában csak bakteriológiailag nevezhető tisztának, mivel a 100%-os biológiai tisztítási hatásfokra való törekvés gazdaságilag irreális. A le nem bontott szerves szennyezés és az esetleges nagy sótartalom csak megfelelő hígítással vezethető be a vízfolyásokba. Tekintve, hogy tiszta hígítóvíz általában nincs, illetve beszerzése indokolatlanul költséges, a kezelt szennyvizek elvezetését olyan vízkormányzási rendszerrel kell szabályozni, amelyet a befogadó vízjárása határoz meg. Az erre a célra szolgáló időszakos kiegyenlítést végző tározókat azonban célszerű több feladatúra tervezni és mint második tisztítási lépcsőt beilleszteni a vízminőségjavítási rendszerbe. Az oxidációs tavaknál az eredeti szervesanyag további lebontására feltétlenül számítani lehet és megfelelő kezelés esetén várható a sótartalom csökkenése is. Vitathatatlan, hogy a szennyvízelhelyezés leggazdaságosabb módja a mezőgazdasági hasznosítás. Ez történhet közvetetten öntözéssel vagy közvetlenül algatermesztéssel. Öntözés esetén elvileg a teljes szennyvízmennyiség hasznosítására kell törekedni. Gyakorlatilag azonban — különösen nagy sótartalomnál — üzemszervezési és talajvédelmi okokból — előnyösebb ha a szennyvíznek csak egy részét öntözzük el és a másik részt egyéb módon hasznosítjuk, vagy tisztítjuk. Debrecen esetében valószínűleg ez a járhatóbb út. Az adott talaj és vízminőség esetén az öntözővíznormát célszerű a tisztavizes értéknél kevesebbre választani és a területnek évente változó részét öntözni. Ezek a fölvetett gondolatok indokolják azt az előző megállapításunkat, hogy az első debreceni szennyvíztisztító rendszert példamutatónak tekintjük. Ügy véljük, ennek részletes vizsgálata hasznos segítséget adhat a jelenlegi feladatok megoldásához.